2017.10.30

  Az indulás valóban erre a napra esett, azonban az előkészületek még nyár elején kezdődtek, és az indulás délelőttjéig tartottak. És bebizonyosodott, hogy néha a legrövidebb út a legrögösebb... Végül lehet, hogy itthon maradunk..? :)

Egy szenzációs ajánlat

   amit nem lehet visszautasítani - írhatnám, azonban ez esetben egy sajtóhírrel kezdődött. Tavasszal, amikor már nagyon hiányzott a napfény és a nyár, az egyik hírportál lehozott egy hírt, miszerint az egyik diszkont légitársaság közvetlen járatokat indít Budapestről, többek között Marrákesbe. 
   Tavaly már jártunk ott, és Michael O'Leary vezérigazgató vérlázító stílusa ellenére akkor is az ír fapadossal mentünk. Akkor átszálltunk Milánóban illetve Londonban, de a kedvezőbb ár dacára rövid várakozás mellett kifogástalan kényelemben utaztunk. Innen üzenem az olasz óriásnak, hogy nem kellett öt órát töltenünk az itáliai terminálon...
   Ami a fő: Október 30-tól indul a közvetlen járatuk, ami különösen vonzó azoknak, akik - mint mi - nem gondolnak bele, mit jelent négy órán át beszíjazva lenni egy Boeing 737-es ülésébe az ő lábterével együtt.
   Foglaltunk hát, és rögtön az első járatra. Tettük ezt praktikus okból: minél korábban megyünk, annál nyáriasabb idő vár minket ott, Észak-Afrikában. És ezúttal négy főre, miután Zsófi lányom is jelezte, hogy szívesen velünk tartanának. 

Közeledett az indulás napja, 

   Időközben láttuk a tengert Bulgáriában, de közben vártuk a marokkói utat is. 
Aztán az indulás előtt pénteken a helyzet kezdett bonyolódni. Hétfőn 11 körül ugyanis már jelenésünk volt a Liszt Ferihegyen, de nekem támadt egy fontos munka-megbeszélésem, amit nehéz lett volna elhalasztani. Na, itt

kezdődött az igazi logisztika

   Hiszen én kilencre Budapesten kellet, hogy legyek. Az ötlet az volt (az enyém), hogy az egyik autóval felmegyek Pestre, ők a másikkal követnek, és az én megbeszélésemet követően találkozunk egy parkolóban. Ott én átadom a céges autót kollégámnak, a sajáttal pedig folytatjuk utunkat a reptérre. Ahol már foglalt helyünk van a Holiday Plus parkolóban. 
   Ez így kigondolva egyszerű volt, a kivitelezés is óramű pontossággal zajlott. A megbeszélt időben fordultam be az üllői úti Meki parkolójába.
   Nem tudom, van-e olyan elvetemült a Nyájas Olvasók között, aki próbált már tetőtől talpig átöltözni egy McDonald's szűk WC-jében, hát elmondom - nem egyszerű. Levenni a konzervatív-üzleti öltözetet, és felvenni az utazósat úgy, hogy ki se essek a folyosóra, meg bele se lépjek a bizonytalan (bizonyos...) eredetű foltokba, nem könnyű. De a muszáj nagy úr, a két helyszín és viselet semmiképp sem kompatibilis egymással. 

Kezdődjék az utazás - welcome - illetve goodbye-drinkkel!

   A reptéren aztán meglepően gyorsan beértünk a biztonsági ellenőrzésen az indulási terminálba. A rövid sorban aztán, mielőtt elértük volna az ellenőrzőpontot, és ahol állt egy kuka a flakonoknak, megálltunk.
 - Itt az idő az utazást ünnepélyesen megnyitni! - elővettünk egy kisebb palackot, benne a bolgár nyaralásból származó masztikával. Ott a sorban - igazából csak mi voltunk ott, meg néhány mellettünk elhaladó utas - ittunk áldomást az útra, majd immáron a palack nélkül léptünk a biztonsági szalaghoz. 
    Temérdek időnk lévén aztán először is kimentünk a teraszra. Kedvesemnek ugyanis időnként rágyújthatnékja támad, és tudván, hogy erre hamarosan nem lesz módja, kimentünk vele.
   Terasz presszó - állt a teraszon sátorponyvával védett bárpult felett, ahol is kiváló üzleti érzékkel egy mélabús középkorú úr mérte a folyékony frissítőket a teraszra eredetileg dohányozni, vagy csak a fel- és leszálló, de inkább csak helyben álló repülőgépek látványában gyönyörködni jöttek ki. 
   Kértem két - végül a fiatalok is jelezték, hogy ők is... - négy sört, és írhatnám idézve a KFT együttes Balatoni nyár c. dalát, hogy "hozták a számlát és azt hittem, rosszul látok" - nos, ez nem volna igaz, hiszen előtte észrevettem "az árak színvonalát" - de hát nem fogyaszt itt az ember, csak egy-egy pohárral kér, aztán megy tovább.
   Mi is mentünk tovább - enni. Beültünk hát a Skycourt-ba, és felkészültünk a fapados utazásra. 
A fapados kifejezés, mint tudjuk, csapda: nem kell párnát vinni, az van a gépen. Ellenben kaja nincs, illetve a fedélzeti ellátás a "békebeli" utasellátó vasúti mozgóárusaira hajaz: guruló kocsin rohadt drága, cserébe kissé satnya szendvicsekre és rágcsákra korlátozódik. Négy órás utunkra felkészülendő betoltuk hát gyorséttermi kulináris remekeinket, majd mosdó, stb. 

Last call

felirat virított a járatunk mellett a kijelzőn, amikor visszaértem a kézmosásból. Aki tudja, mit jelent, az siet a kapuhoz  - mármint ha éppen induló utas az illető. A többieknek nem kell... :)
 - Édesanyád hol van? - kérdeztem csemetémet, tudva a választ.
 - A teraszon dohányzik - monda. 
Futás ki a teraszra - menjünk! - mondtam.
 - Megyek, de még kértem nekünk egy-egy pohár sört...
 - Micsoda??? Menni kell beszállni - azzal a pohár tartalmát kb. másfél másodperc alatt, két korttyal leküldtem a torkomon. - menjünk!
 - Jó, menj. Elszívom a cigit, és megyek.
    Ez a rezzenéstelen nyugalom (nem) kicsit felzaklatott. 
 Felrémlett előttem, hogy az orrunk előtt bezárják a kaput, és mi itt maradunk, jajjaj!
 - OK, előre megyek, és váratom a kaput, de igyekezzetek - mondtam, azzal elsiettem.
B12-es kapu... Követtem a nyilakat, lementem a lépcsőn, befordultam balra, mentem - szinte szaladtam - egyenesen, elmentem végül az Üveghegy mellett, aztán egy kurta farkú malac mellett, és ott, ahol a Kaszás állt letolt sliccel, na igen, ott - egy útlevélkezelő pult. Az utolsó utasok szállingóztak, a rendőr nézett rám, én néztem hátrafelé - hol vannak..? Végül átadtam az útlevelemet, nézés, pecsét - és ki voltam léptetve Magyarországról és az EU-ból, a családom meg sehol. 
 - A végén egyedül kell elmennem Marrakeshbe - gondoltam - mi lesz ott velem? Az OK, hogy lesz négy ülőhelyem a gépen, de el nem fogok tudni feküdni, mert kettő nem a másik kettő mellé szól... 
   Lementem a lépcsőn a kapuhoz. Már folyt a beszállás, igaz, nem a gépbe, hanem a buszba. Felmentem a folyosóra. Sehol senki. Még egy-két renitens utas szállingózott az útlevél-kezelőkhöz, aztán lefelé. 
   Amikor már azon gondolkodtam, hogyan tartsam fel a kapunállókat egy-két percet nyerve - megjelent kis családom teljes nyugalomban.
 - Mit izgulsz, ők is csak most jöttek - szólt Kicsiny Párom olyan nyugalommal, hogy azt hittem, ott vág agyon a ménkű. 

Az utolsók között aztán beszálltunk - és elindultunk

a reptér betonján, a busszal. Annak a mások számára kellemetlen helyzetnek viszont örültem, hogy megkértek minket, hogy a kabinbőröndünket ne vigyük fel, hanem tegyük a kijáratnál álló poggyászkocsira. A 30. sor ugyanis az utolsó, a felső rekeszek az oxigénpalackoknak, a demonstrációs anyagoknak és más dolgoknak vannak fenntartva, így a csomagjaink a lábunk alatt négy órán át... Nem tudom, hogy fértem volna el. De így ez a kérdés megoldva. 
   A kifutópályán már ott csillogott a fehér-kék gép, a lépcső aljában pedig egy fejkendős ember köszöntötte az utasokat. A fejkendője inkább közel-keleti arab, mint marokkói, de így is kedvesnek tartottam, hogy lám, az első közvetlen Marokkói járaton így köszöntenek minket.Így illően köszöntem neki:
 - Szálam alajkum...
 - Ö... Erre nem tudom, mit kell válaszolni... - szabadkozott az ál-arab ember.
 - Annyit, hogy alajkumu szalám - mondtam, és felmentem a lépcsőn. 
Mire a kabinajtókat lezárták, és a Boeing elkezdett gurulni a betonon, akkor kezdtem igazán megnyugodni az izgalmakat követően. De túl vidám akkor sem voltam. Pedig mindig feldob és megnyugtat, amikor gépünk ráfordul a futópályára, a hajtóművek feldübörögnek, és az ülésbe nyomódva érezzük a tolóerőt - és végül megszűnik a zötyögés - elkezdünk emelkedni. A horizont pillanatok alatt kiszélesedik, ahogy egyre magasabbról látjuk a tájat. Végül egész Budapestet át lehet fogni egy pillantással - azoknak, akik a gép jobb oldalán ülnek, miután járművünk egyenesen nyugat felé indult, lassan délnyugat felé fordulva. Alattunk feltűnt a Velencei tó, majd balra lent a Balaton jellegzetes alakja. Tapolca felett húzhattunk el, majd Szlovénia - aztán az olaszországi Velencét is érintve repültünk. Az ember örül, ha a jellegzetes tereptárgyakat felismeri, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a telefon GPS funkciója repülő üzemmódban is működik... 

Édes pihenés

jött volna a hosszú úton, azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Először is mert a beszállás körüli izgalmak miatt - állítólag - duzzogtam, az biztos, hogy kibírtam röhögés nélkül.
Ez a kép akkor készült rólam... Másodszor is, mert a fentebb említett, Utasellátó jellegű "fedélzeti értékesítés" kezdődött. Rendben, mi is vettünk frissítőt, mondjuk, ki is megy az ember szeméből az álom az árak láttán, de hát utazunk, egyszer(-kétszer) egy évben férjen bele.
   De aztán jönnek a parfüm-árusítással, a kaparós sorsjeggyel, és minden más lehetőséggel, amivel egy kis pénzt lehet kisajtolni az utasból, ha már óccsóér' akarta a jegyet megvenni. De ezzel nincs különösebb gond, az ember felkészül erre. Node az utastársak...
   Harmadszor pedig... Ez a járat valahogy a csodabogarak és más csapágyasok "con air"-je lett. Kezdve azzal a fura emberrel, aki lányomék mellett a folyosónál ült. Alacsony, mufurc kinézetű, amolyan "utálok mindenkit" tekintetű fiatalember, aki leginkább egy szuvenír hógömbre emlékeztetett gömbölyded feje és arról hózáporként hulló korpája miatt, viszont a hógömbök nem büdik, szemben vele. Ha valakiről feltételeztem volna, hogy felrobbantja a repülőgépet, vagy legalábbis kidönti a teljes kávékészletet - hát biztosan ő lett volna az.
   Folytatva az önkényes idegenvezetővel, akitől a jó ég óvjon mindenkit! Őszes hajú, szakállas, amolyan doktor kinézetű ember. Szimpatikusnak látod, amíg mozdulatlan. Mondjuk, fényképen. Ezen itt, jobbra, az előbbi fickó előtt. Vagy egy vitrinben, kitömve. Aztán aktivizálja magát. Amint elalszik a biztonsági öv jelzés, felpattan, és először is a csomagok közt kezd pakolni, mint egy búzamókus. Kinyit legalább három csomagtartó-fedelet, és ott csomagol nagy zörgéssel. Hogy mit, sosem tudjuk meg, mert sem ki nem vesz, sem be nem tesz semmit. 
   Aztán állva marad a sorok közti folyosón, és harsány kommentbe kezd, miközben minden lehetséges ablakhoz odahajol az ott ülőkön keresztül. 
 - Valencia felett járunk. Tavaly voltunk ott. Szép a katedrálisuk - halljuk harsogni a teljesen irreleváns információkat vagy három órán keresztül. Egyszer csak kiabálni kezd:
 - Mi már látjuk az Atlanti-óceánt! - mutogat a jobb oldali ablakokra. Valóban, alattunk a Gibraltári szoros, így lassan Tanger felett

elérjük Afrikát. 

Innentől kezdve aztán felgyorsulnak az események. Alattunk a jellegzetes vörös homokköves-homokos táj, egyre közelebb kerül hozzánk, érezhetően süllyedünk és lassulunk. A marokkói falvak egyre nagyobb városokká állnak össze alattunk, és a házak egyre magasabbak, miközben egyre közelebbről látjuk őket. Autópályák felett húzunk el, végül a fékszárnyak előttünk egyre jobban kinyílnak. Végül egy halk puffanás és a levegő süvítése jelzi, hogy a pilóta kiengedte a futóműveket. Aztán feltűntek a félsivatagos tájon épült reptéri épületek és a várakozó gépek, majd alánk kúszott a leszállópálya betoncsíkja, mi pedig egy döccenéssel talajt értünk, majd ráérősen gurulva a tolóerő-fordító adta sugárfék nélkül lefékeztünk, és megálltunk a Menara repülőtér idén átadott gyönyörű épülete előtt.   
   Ideje volt hát lekászálódni a gépről, és miután elköszöntünk az egyébként segítőkész és udvarias kisasszonyoktól, kinyújtóztathattuk elgémberedett lábainkat és füleinket. 
   Utóbbival Terinek voltak gondjai, már fenn is jelezte, hogy eldugultak. Ami repüléskor normális, ám neki nem szűnt meg, sőt, rosszabb lett. Gibraltár felett jelezte, hogy az orra is folyni kezdett. Szuper, egy megfázással érkezünk a jó meleg Afrikába?

Egy távoli találkozás

   A betonon sétáltunk a reptéri terminál felé, amikor ott, a marrákesi betonon, a felszállásra gyülekező csoportban Vikit és gyermekeit vettük észre, akik épp hazafelé utaztak az első járattal. Csak messziről tudtunk integetni, de örömteli volt látni őket pár pillanatra másfél év után.

A beléptetés hosszú órái

A reptéren át kell esni a beléptetés folyamatán. Először is ki kell tölteni egy Belépési Nyilatkozatot, amiben fel kell tüntetni személyes adataink mellett hová utazunk, mi a foglalkozásunk, az utazás célja, stb. Ezt az amúgy csodaszép terminál asztal- és szék nélküli csarnokában, a lépcsőn ülve kiviteleztük. A falnál ugyan volt pár pult asztallappal, de ez egyszerre kb. húsz főnek kínált helyet, miközben három repülőgépnyi, kb. hatszáz ember tolongott helyet és nyomtatványt keresve.
   A bumázskát aztán útlevelünkkel együtt át kell adni a zord rendőrnek, aki egyeztet, tanulmányoz, majd, ha úgy látja, hogy utazásunknak akadálya nincsen - belenyom egy bélyegzőt az útlevélbe. Mint régen a magyar-csehszlovák, vagy bármelyik más határon, aki emlékszik még rá...
   Meglepve láttuk, hogy a tavalyi, fülkés elrendezést sokkal barátságosabb pultok és íróasztalok vették át, leginkább egy bankfiók ügyfélterére emlékeztetve az utast. Ám a lényeg, az ügyintézés a korábbi szigornak megfelelő maradt: mi viszonylag lassan, ám biztosan jutottunk át a Cerberuson, aki rezzenéstelen arccal adta vissza útleveleinket a pecsételés után. Ám a mellettünk lévő sorba beállt Zsófiék... Előttük egy háromtagú családot vizsgált a rendőr. Gondosan átlapozta az útlevelet, a fényképet - az útlevelet magasra, az utas felé emelve, amúgy rendes Mr. Bean módjára -  összevetette az emberekkel. A három főt körülbelül tíz perc alatt engedte az útjára, majd vesztünkre oldalról egy kerekesszékes nénit toltak a sor elejére. Nem is lenne baj ezzel, ha nem tartana újabb tíz percig. Mi közben a pultok mögött várakoztunk, mikor is az ifjak jelzést kaptak, hogy odajárulhatnak a fiatal Hatósági Személy elébe. Itt újabb lapozgatás, fejcsóválás, jegyzetelés kezdődött, igen fénykép-ellenőrzés is, majd bélyegzés. Aztán egy végeláthatatlan idő múlva... Beléphettek Marokkóba.
 - Ennyit kérdezősködött? - kérdeztem, utalva az időre, jegyzetelésre, fejmozgásra.
 - Nem, meg sem szólalt - válaszolt lányom. 
 - Na, a csomagjaink hol lehetnek..
A csomagjaink már leszedve a szalagról, a padlón álltak, nyilván elszédültek a keringésben, amíg mi a próbarendőrre vártunk. 

A csillagos taxi

   A szállodával leíméleztük egy bizonyos Mohameddel, hogy szervez nekünk taxit, amely a reptéren fog minket várni. Reméltük, a fickó nem unja meg a várakozást, hogy ennyi ideig tartott belépnünk. Kellemes meglepetésként a Mohamed által ígért sofőr, kezében egy "Riad Espagne" táblát tartva ott várt minket.
   Kiléptünk a terminálból, és vezetőnk öles léptekkel indult meg a parkoló felé. Visszanézve a reptér felé láttuk, ahogy a modern, elegáns épületet süti a lenyugvó nap fénye - valóban szép látvány volt. 
   Végül megállt mustárszínű gépkocsija mellett. Valahogy a Millenium Falcon jutott eszembe róla. 
Itthon sokan csettintenének az autó láttán. OK, a Mercedes-Benz valóban attraktív márka, de ez esetben a gyűjtők és az oldtimerek szerelmesei lelkesednének. Egy "zöldséges merci" mellett álltunk, mely láthatóan sok harcon átesett, és elindulva éreztük, hogy a futómű, a hajtásrendszer hálás lenne néhány új alkatrészért...
   A forgalomban aztán nem akadt, aki megelőzzön minket. Nem, ugyanis sofőrünk rutinosan az autó orrán álló csillagot - mint célkeresztet - a két sávot elválasztó vonalon tartotta, így haladtunk magabiztosan a sáv elválasztó vonalat a kocsi közepe alá kapva. Így aztán ember nem volt, aki megelőzött volna minket, legfeljebb az út szélén egy-két robogós. Meg biciklis... 
   Aztán a Millenium Falconhoz hasonlóan megközelíthettük a fénysebességet - legalábbis elértük azt a tempót, amikor további energia hozzáadásával a sebesség már nem, legfeljebb a zaj nő, autónkból eszerint ezt hozta ki az einsteini E=mc2 törvény.

Érkezés

Rövidesen megálltunk egy kisebb téren, ahol is a sofőr mondta, hogy mindjárt jön Mohamed. Kicsit összenéztünk, hogy reméljük, jön, nem járunk úgy a riád-kereséssel, mint tavaly. 
 - Ott van Mohamed - mutatott végül a taxis egy fiatalemberre. Ekkor átadta a csomagokat, udvariasan elköszönt, és elhajtott. 
  Mohamed igazán kellemes meglepetés volt számunkra. Az udvarias, választékos angollal megírt levelei után most láttuk először szállásadónk képviselőjét. Egy huszonegy-két éves, mosolygós fiatalember állt velünk szemben. Bordó színű marokkói viseletet viselt. Udvariasan bemutatkozott, felvett egy csomagot, és elindultunk a szálláshely felé. 
   Néhány sarok után ott álltunk a Riad Espagne tábla alatti kapu előtt. Mohamed kinyitotta a kaput, beléptünk. Odabent egy középkorú, fejkendős hölgy köszönt nekünk mosolyogva. 
   Mohamed hellyel kínált minket a riád aulájában a sarokban álló ülőalkalmatosságokon.
   A körudvarban - a helyi szokásoknak megfelelően - rendszerint pálmafa áll, részint hogy hasznosítsa az összegyűlő esővizet, másrészt hogy természetes árnyékot tartson az errefelé gyakran tűző nap ellen. 

Mohamed eligazítást tartott, 

   Egy térképen gondosan felrajzolva a szállás pontos helyét, megjelölve hol mit érdemes megnézni, felírva, mi mikor tart nyitva, és kitérve a külföldiektől valószínűleg gyakran felmerülő kérdésre:
 - Itt a bevásárlóközpont, - karikázta be a helyet a térképen - itt tudtok venni alkoholos italokat, bort, sört, rövid italokat. Ha például akartok Halloween-partit rendezni a riádban, csak nyugodtan.
Nos, egyelőre nem terveztünk halloween-partit rendezni, de biztos, ami biztos, tanár úr, készültünk. 
  Gyűjtögettünk ugyanis, sőt, vásároltunk szigorúan 1 dl-nél nem nagyobb üvegcséket, melyeket megtöltögettünk - khm - az iszlám szerint nem támogatott szubtanciákkal. Gyümölcsszármazékkal, de míg ők a lekvárt fogyasztják, addig mi alternatív főzési eljárásokat is alkalmazunk... Szóval, lényeg a lényeg: a táskáink átvilágítva úgy nézhettek ki, mint a desszantosok menetfelszerelése a gránátokkal. De a szabályoknak megfelelt...
   Alig vártuk már, hogy kipakolhassunk, és indulhassunk a városba, hisz ezért utaztunk ennyit. De végül eljött ez is.
   Előtte végre Mohamed felvezetett minket a lépcsőn az emeletre. A körfolyosóról nyíltak a szobák, oldalanként egy-kettő különböző méretű. Az ajtókra színes minták voltak festve, mindegyikre másmilyen. 
 - Ezt a szüleidnek szántam - mondta vezetőnk Zsófinak egy szobára mutatva. 
 - Itt pedig a másik - mutatott egy másik nyitott ajtón befelé. 
 Beléptünk mindkettőbe. Viszonylag kicsi, tiszta szobákban álltunk, a  kisebbikben a nagy ágy faltól falig kitöltötte a rendelkezésre álló helyet, pakolni csak az udvarra néző ablak párkányára lehetett. Mellette egy kis fürdőszoba, mely furcsasága nem is a mérete, hanem a szoba szintjéhez képest vagy 40 centiméteres szintkülönbsége volt. Egy hosszúlépés garantált volt hát minden mosdásnál...
   A másik szoba kicsit nagyobb volt, a hozzá tartozó fürdőszobával együtt, végül szinte találomra a kisebbet foglaltuk el mi, a nagyobbat a fiatalság. Szétpakolni nem nagyon kellett hát, így hamar útra készen álltunk. 
   Lezártuk szobáinkat az ajtókra szerelt hatalmas riglikkel és a rájuk akasztott lakatokkal, és elindultunk felfedezni - Marrákest. 

Ismerősként a medinában és a Téren

   Az előző évi tapasztalatainkat jól tudtuk használni, és viszonylag jól navigáltunk a sikátorokban.
 Kiértünk hát a Jemaa el-Fnaa térre, mely minden napszakban más és más, de mindig nyüzsgő, színes, eleven forgatag, ahol szinte minden csoport más-más nyelven beszél, hol franciául, hol angolul, amott olaszul, itt lengyelül és oroszul, mások épp magyarul szólnak, miközben a tömeg végeérhetetlenül hömpölyög. 
   És az illatok... Késő délután szinte a semmiből épülnek fel amolyan lacikonyhák, amelyek egymást érve beterítik a tér egy részét. Vacsora előtt erre sétáltunk hát, kezünkben egy-egy frissen facsart valódi gyümölcslével,melyet a tér szélén álló utánfutók egyikénél vettük. Négy dirham - száztíz forint - áron egy pohárral, sűrű, mézédes - pont, mint a Rauch reklámban - nevettem.
   A konyhákat aztán hamar otthagytuk. Itt erőszakos, rámenős "becsaló emberek" kapacitálják a vendéget, hogy pont oda ülj be. Étlapot tol a képedbe, mutogat, amikor mondod, hogy "no", nem tágít, amikor meg ellököd magad elől, fel van háborodva.
 - Don't touch me - duzzog.
Ez felemészti az ember türelmét. Ezért eredeti célunkhoz, a tér szélén álló El-Waha étteremhez indultunk, aminek felső terasza remek kilátást kínál a térre. 
   A megrendelt tadzsinok hamar elkészültek, és a hosszú út után igazán jól estek.  A koccintás viszont - vízzel történt :)

Egy sör..?

   A vacsora után aztán feltettük azt a kérdést, ami itthon talán sokaknak mindennapos, ám itt, egy szunnita muszlimok lakta országban nem biztos, hogy az. 
 - Beugrunk-e egy sörre..?
A hosszú út porát leöblítendő be, bizony, az egyetlen, általunk ismert és sört árusító helyre, a Bahia étterembe. 
Most is, mint előző évben, betértünk, mire az előző évben megismert pincér fiú üdvözölt minket. 
 - Örülök, hogy itt vagytok. Láttam, hogy jöttök, hiszen minden nap követlek benneteket a közösségi oldalon - mondta mosolyogva. -  Mit hozhatok?
 - Csak innánk valamit - mondtuk.
 - Á, gondolom, négy Casa - utalva az előző évben elfogyasztott Casablanca sörökre, 
A Bahia palota fenséges szépsége ezúttal is lenyűgözött minket, és örültem, hogy lányom és barátja is láthatja ezt, az egykori királyi palota valamikori éttermét. 
 - Ide visszajövünk nappal is - döntöttük el.

Este, nyugov-óra... 

   Ideje volt visszasétálni a riádba. A bejárati ajtó, mint rendesen, most is zárva volt. Csengettem hát az elsőre valószínűtlenül elhelyezett gombbal.
   Pillanatokon belül feltűnt házigazdánk, aki láthatóan a tetőterasz egyik fülkéjében tért nyugovóra - így hallván az érkezők csengőjét és beengedve őket anélkül, hogy a többi lakót felébresztenék. 
   Pár percre még felmentünk a tetőre, de rövid idő múltán a fáradság erőt vett rajtunk, és levonultunk szobáinkba. 
   Kicsiny szobánkban elhelyezkedtünk, és hamar elaludtunk - mint később kiderült, viszonylag rövid időre, mert... 

(folytatjuk...)