2017.11.03.
A tegnapi nehéz befejezés után a reggeli indulás sem lett könnyebb.
Annyi talán legyen elég, hogy szobáink padlóját rendesen igénybe vettük az éjszakai-hajnali járkálással, amit a mi kis szobánkbak (névelőnek tűnő, valójában a méretre utaló melléknév) az ágy belső pozíciójából indulva nem is volt olyan egyszerű feladat.
Aki már próbált kikászálódni olyan ágyból, melyet három oldalról fal határol, negyedik oldalról pedig az ő kedves párja alvó állapotban, az sejtheti, miről beszélek. Két út állt előttem: vagy átlevitálok Teri fölött, azonban ez a XVII. század óta Newton hibájából - felfedezte a gravitációt! - nem működött, vagy pedig megpróbálok átmászni az én alvó feleségem fölött úgy, hogy nem térdelek, esek rá a meglehetős sötétben. Nem volt könnyű, és ezt bizonyos okokból többször meg kellett ismételni.
- Legalább begyakorlom- morfondíroztam, mielőtt visszaaludtam volna.
Reggel fényei
akkor hatoltak be a szobánk kicsiny ablakának színezett üvegén, amikor épp elhelyezkedtem, és mély álomba merültem volna.
- Hogy az a... - köszöntöttem a felkelő napot lelkesen.
Időközben a nap sugarai egyre határozottabban tolakodtak be az ablakon, ezzel együtt az első lakótársak és a személyzet jövés-menése a kis körfolyosón is azt jelezte, hogy ideje felkészülni, és elindulni haza, a késői nyárból
vissza a novemberbe,
A reggeli meglehetősen szerényen fogyott, gyakorlatilag egy-két falat fogyott a bagettből, teával. A lekvárt, a vajat és a croissant-ot egyikünk sem kívánta ezúttal.
Eredetileg terveztük - én legalábbis terveztem - hogy délelőtt kimegyünk még a városba, így taxit csak egy órára rendeltük meg. De a levertség miatt már tudtuk, hogy nem fogunk Marrákes utcáin járkálni. Ennek ellenére lassan rendeződtünk, s míg Teri összecsomagolta a holmijainkat, körbejártam szállásunkat, és készítettem néhány képet.
Azt már korábban elmondtam, hogy egy kis rijádban voltunk, melyet egy szűk belső udvar köré épült négyzet alakú épület alkotott. A földszinten az udvaron a recepció, mely egy kényelmes ülőgarnitúra képezett, a sarokban egy hűtőszekrény és a vendégek kényelmét szolgáló áruk, főképp ásványvíz tárolására szolgáló ketrec. A földszinten két apró, csak egy ágyat kínáló szoba nyílik, melyek nyitott ajtókkal állnak. Hozzájuk egy, a félemeleti lépcsőfordulóból nyíló fürdőszoba tartozott. Benézve a puritánul, ám visszafogott keleties stílusban berendezett szobákba, felidézték a rijádok egykori funkcióját: zarándokok és utazó kereskedők gyakran csak egy-két napos elszállásolására szolgáló, a tulajdonos családjának is otthont adó ház.
Az udvar közepén egy, talpalattnyi szabad földben egy hatalmas banánfa gondoskodik az udvar - így a szobák hűsen tartásáról. Ennek a "lombja" - hatalmas, lapátszerű levelei - felnyúlnak az emeleti körfolyosóról nyíló szobák fölé, a tetőszintig. A szobáknak csak a körfolyosóra vannak ablakai, az épületen kívülről nincsenek ablakok. Csak a nehéz fa ajtó.
Ennek történelmi okai vannak: a rijádok valamikor nem csak szállásul szolgáltak, de szinte erődítményként is működtek. Hagyományosan szinte minden épület tetején tetőteraszt találunk, mely kellemes kilátással remek pihenőhelyet kínálnak, zivataros időkben azonban a mellvéd fedezékéből jól védhetővé is tették a kifelé ablaktalan épületeket.
Csomagoltunk.
Mohamed, ifjú házigazdánk tornagyakorlatokkal edzette magát, mikor megkértem, hogy a taxist kérje meg, hogy jöjjön előbb ,akár délben. Próbálta hívni, de nem járt sikerrel.
- Elnézést, de péntek van, imanap. Biztosan a mecsetben van, de amint végez, jön - mondta.
Röviddel ezután csomagjainkkal billegtünk lefelé a szűk lépcsőn.
Leültünk hát a "recepción", és immáron nevetgélve emlegettük az éjszakai hányattatásainkat.
- Van még gyógyszer, amit be kell venni - mondta Teri, és előhúzta a gyógyszeres üvegcsét. Az utolsót, amit hoztunk otthonról, mert itt ezt a speciális fertőtlenítőszert - C2H6O (etanol) 40-50%-os oldatát - itt ritkán lehet kapni.
Pálinka Marokkóban
- idén utoljára. Hosszan kortyoltunk hát bele. A fiatalok, Zsófi és Erik köszönték, nem kértek, így ketten végeztük be a küldetést. Jóízűen kortyoltunk hát bele a pálinkába, mely végül elfogyott, ezzel együtt éreztem, hogy szervezetem pH értéke végképp helyreáll. Eddig is vasból valónak éreztem szervezetemet, de immáron acélból volt.
Már csak a taxit kellett megvárnunk, s míg ott ültünk, minden kopogtatásra felpattantunk guribörijeink mellől.
Elsőre egy lengyel pár érkezett, egy málé pasi egy csinos nővel.
- Iwona - mutatkozott be a hölgy Mohamednek, aki elkezdte nekik is elmondani a nevezetességek elérhetőségét, mint nekünk az első napon. Ekkor ismét kopogtattak. Nem, még mindig nem a taxis. Egy újabb pár állt az ajtóban, akiket házigazdánk bevezetett, és megkért, hogy várjanak egy kicsit. Egy szimpatikus pár, akik egymás között elkezdtek beszélgetni - magyarul.
- Jó napot kívánok - köszöntünk rájuk. Ők is megörültek, és míg a fuvarunk megérkezett, beszélgettünk velük.
- Az első járattal érkeztünk hétfőn- mondták.
- Mi is - mondtuk nekik.
- Egy hétig maradunk, eddig másutt voltunk, most megnézzük Marrákest - mondták.
- Mi nem - bántuk döntésünket, mely szerint ma indulnunk kellett haza.
Búcsút intettünk hát a - hozzánk hasonlóan - utazásaiknak hódoló párnak, akik saját elmondásuk szerint gyógyszerészként illetve az úr rendőrként dolgozik, és káros szenvedélyek helyett engedik meg maguknak ezt a remek passziót. Hiszen ebben mindenképp egyet kell, hogy értsünk: az utazások nyújtotta élményt senki nem veheti el tőlünk.
A taxi előállt,
Risitas bácsi és Mohamed segítettek kivinni holmijainkat a kis térre, és berakni a taxi csomagterébe.
Mi elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és az ideútnál kevésbé lelkesen beszálltunk a Dacia Loganba.
Ekkorra már értettük, miért van az autók műszerfala prémmel-műszőrmével letakarva Marokkóban: a ráeső napfénytől egyébként felforrósodnának.
Márpedig itt bőven volt beeső napfény így novemberben is. Kellemes melegben, napsütésben haladtunk körforgalmakon és kereszteződéseken át a széles sugárútra, a Guemassa sugárútra, mely fellobogózva vezetett el parkok és a király (egyik) palotája mellett az alig hat kilométerre lévő Ménara repülőtérhez.
Ékszerdoboz
Ez volt az első gondolatom, amikor megláttuk a legutóbbi látogatásunk óta elkészült új repülőtéri terminált. Az új épületrész szolgál az érkező utasok fogadására, míg a "régi" terminál az indulási oldal. Kívülről lenyűgöző látványt nyújt a napfényben fürdő fehér beton-üveg épület, melynek tervezése során láthatóan ügyeltek a funkcionalitás mellett a látványra is. A valószínűtlen kinézetű, ám minden bizonnyal hihetetlenül rugalmas vasbetonszerkezet, a féltetőn az ablaknyílásokba helyezett lamellás árnyékolók és az ablakok, az új épületrészen pedig a gömbhéj-szerkezet és a fémhatású lyuggatott árnyékolólemez egyrészt kecses és játékos megjelenést adtak a repülőtéri terminálnak, másrészt gondoskodtak róla, hogy odabent világos, ám mégsem vakító fény segítse az utasokat és a bent dolgozókat.
A beltér ennek megfelelően világos, hihetetlenül tiszta és modern - a világ bármely városa büszkélkedhetne vele.
De mi most Marokkóban vagyunk, és a rövid nézelődést követően elindulunk befelé a bejárati kapuknál elhelyezett biztonsági beléptetők egyikénél beállva a sorba.
A biztonság mindenek előtt,
és vendéglátóink igyekeznek biztosra menni - az épületbe még csak belépni sem lehetséges anélkül, hogy az utast, a személyzet tagjait és csomagjait át ne vizsgáltak volna géppisztolyos rendőrök, a kaputól kapuig egy rendőrrel sétáló német juhásszal megerősítve.
Csak halkan jegyzem meg, hogy a derék eb nem vakvezető kutya...
A kijelző táblákon örömmel láttuk, hogy gépünkhöz már be tudunk csekkolni, így hamarosan beálltunk a beszállítópulthoz a meglehetősen hosszú sorba.
Előírás, hogy be kell jelentkezni akkor is, ha a check-in-t interneten elvégeztük, és a beszállókártyánk is a kezünkben van. A check-in pultok kissé eldugott helyen, egy alacsony belmagasságú sarokban vártak minket, és a nagy tömegben a sort kiálllva komolyan jól esett végezni.
Kivártuk hát a sorunkat, ahol beszkennelték papírjainkat, nem, köszönjük nem kívánunk csomagot feladni - és kész.
Már csak bő két és fél órát kell kivárni, hogy beszállhassunk a Ryanair gépébe.
Miután átmentünk a biztonsági, és útlevélvizsgálaton, befűztük nadrágszíjainkat - és
az idő elkezdett megváltozni.
Valahogy ilyenkor megy a leglassabban, amikor véget ér egy utazás, és már csak haza kell indulni.
Ilyenkor, az élmények elfogytával már várjuk az érkezést. Ilyenkor már jól esne túlesni a hazaút kötelező procedúráján, otthon lenni, lerúgni a cipőt, és bontani egy sört.
De most az idő, mintha egy spagettit nyújtanánk, szinte megnyúlik, és a percek óráknak tűnnek ott, a padon ülve. Aztán a metafizika játéka ismét megtréfál, mert amint elindulsz a mosdóba vagy beállsz a sorba egy italért - hirtelen felgyorsul az idő, és nézed az órát, és várod hogy sorra kerülj, el ne késs, mert az órák mutatói szinte bedőlnek a kanyarban. És mire visszaérsz a padhoz kezedben a vásárolt holmikkal, már áll is fel mindenkii a beszálláshoz - hogy aztán ott álljanak, amíg az érkezű utasok kiszállnak, eltűnnek a géptől az ellenkező irányban az érkezési oldalon - mázlisták, gondolod te, és lassan megindulsz a sorral a bejárati kapu felé, amin túl egy lépcső - és végre-valahára mész a forró betonon a pihenő szörnyként nyugodtan álló, ám a hajtóművek duruzsolása jelezte, hogy a nyugalomban lévő tömeg kész nekilendülni, és 850 km/órával suhanni hegyek-völgyek, tengerek felett, vissza, Európába.
A kijáratnál elkérték csomagjainkat, amiket végül egy kocsira tettünk fel.
Most, a betonon sétálva egy zöld tárgyat vettem észre leesve.
Lehajoltam érte.
Egy útlevél.
Frankó. Egy marokkói útlevél, mely mellett mindenki elment nem nézve a lábuk elé.
- Mit csinálsz, miért vetted fel? - aggódott Teri.
Én, felmenve a gép háthsó ajtajához állított lépcsőn a légiutas-kísérőhöz léptem.
- Ezt az útlevelet találtam ott lent - mondtam neki, - kérem, segítsen, és juttassák el a gazdájának.
Megköszönte, és nyilván az utaslista alapján vitte oda az utastársnak, akinek lett volna egy pár kellemetlen perce Budapesten a határellenőrzésen.
Repültünk
hát haza, és talán a hazaút melankóliája, talán az előző napi hányattatások miatt inkább csak aludtunk a hosszú, majd öt órás repülőúton.
Azért jól esett, amikor a gép hajtóműveinek hangja megváltozott, a fordulatszám hallhatóan csökkent, ereszkedni kezdtünk.
Aztán egyszer csak kispesti, majd a vecsési látkép tárult elénk, majd egyszer csak a füves tér, majd a beton futópálya szaladt alattunk. A gép kicsit kilebegtetett - majd szépen betont fogott.
Fékezés, kiszállás, és egy kis várakozás, immáron a buszon állva. Aztán másodperceken belül megálltunk a terminál bejáratánál. Fellépcsőztünk az emeltre, ahol a beléptető útlevélellenőrzés sora várt ránk.
Szerencsére jó sorba álltunk be, és a nem EU-s országokból érkező utasok is követték a jelzéseket, így viszonylag gyorsan bebocsáttatást nyertünk Európába.
Miután feladott csomagjainkat meg kellett várni, pár perccel később léptünk ki az érkezési oldal kapuján - és húztuk össze magunkat a hűvös novemberi szélben.
- Vissza akarok menni! - szakadt ki többünkből, de aztán természetesen a Holiday Plus parkoló felé vettük az irányt az autónk felé.
Ezzel ért véget a 2017-es marrákesi kirándulásunk.
Ám tudtuk, hogy utazásainkat rövidesen folytatjuk, hiszen ekkor már kinyomtatva egy másik beszállókártya várta, hogy felszálljunk a felhők fölé...
De ez már egy másik történet lesz. :)