2017.11.01.

   A tegnap eldöntöttek szerint a mai korai indulás okán "hajnalban" keltünk. Abban csak reménykedtem, hogy a konyhás kisasszony valóban kicsit korábban kezd, így lesz módunk legalább egy kávét inni indulás előtt.
   - A reggelit nem tudom korábbra ígérni. A lány (fél) nyolc körül kezd, nyolc előtt nehéz megoldani  - mondta előző nap Mohamed, a szállásunk mindenese.. 
   Ehhez képest hét óra után nem sokkal a mosolygós lány ott szorgoskodott a tetőteraszon. Miután egy másik csapat is korán ment reggelizni, negyed nyolckor mi is helyet foglaltunk az egyik asztalnál. A reggeli érkezett is külön kérés nélkül azon nyomban. Gyorsan falatoztunk, ezúttal én sem merengtem a rózsaszín begyű verebek szökdécselésébe feledkezve. 
   Nyolc előtt pár perccel így aztán útra készen  vonultunk rijád előterébe. Mielőtt leértünk volna, már kopogtak szállásunk nehéz fa ajtaján.
 - Krándulás? - kérdezte idősebb házigazdánk - Itt a vezető - mondta. Közben valakire nagyon emlékeztetett termetével, karakterével. Csak később, amikor egy vendéggel spanyolul beszélgetett, akkor esett le a tantusz.
  - El Risitas - ugrott be a spanyol, magyar álfeliratos videók főszereplője.
    Nem, nem a Bukás-os Hitler-videókra gondolok, hanem erre. Ezt csak halkan súgtam oda családom tagjainak...

   Egy középkorú ember jött értünk, elkérte és megnézte az előző nap az utazási irodában kapott papírunkat, majd sietős léptekkel indult el, a Jemaa-El-Fna felé vezetve minket. . 
Itt, a tér egyik sarkán több autó és kisbusz mellett egy terepjáró várt minket, aminek vezetője bemutatkozott, - Dzsamal volt a neve - majd először is elkérte az előző nap kapott papírokat. Végül is indokolt az éberség, nehogy valakit téves utazásra - mondhatni, tévútra - vigyenek. Ekkor még nem tudtuk, hogy holnap nem lesz ilyen sima az indulás a szigorú dokumentum-kontroll ellenére sem.
   Miután minden rendben találtatott, beszálltunk a gépkocsiba. Terepjárót írtam, de ha a kedves olvasó most egy sárral telivert, harcedzett Land Rovert lát maga előtt, téved. Egy viszonylag új Toyota Land Cruiser várt ránk. Kívül csillogó, belül villogó - azaz biztonsági és kényelmi berendezésekkel becsülettel megpakolt jószág volt, mint megtudtuk, izmos motorral. 

Utazás és úttalanozás

 - már ha van ilyen kifejezés az "út" és az "úttalan út" analógiájára. Szerintem nincsen, de jó ötletnek tűnik. A város széles, soksávos sugárútjai után egyre keskenyebb utakon haladtunk előre. Amint Marrákes belvárosa mögöttünk maradt, széles és jó minőségű, de már csak kétszer egysávos út vezetett nyílegyenesen a látóhatárt lezáró hegyek felé. A város képét lassan átveszi a környező falvaké, a büszke, egységesen téglavörös épületek helyén előbb nagyobb szállodák, sőt, paloták látszanak magas kőkerítésük és pálmaligeteik mögül, míg végül a 21. századi modern épületek lassan de biztosan átadják helyüket a vidéknek. Előbb mezőgazdasági területek, ültetvények tűnnek fel, míg végül a terep átvált félsivataggá, ahol a gyér növényzeten kecskéiket és juhaikat legeltető pásztorok jelentik a civilizációt, tevékenységüket immáron az évszázadok óta megszokott módon végezve. 
  Utunkat a főútról letérve, egyre meredekebben emelkedő hegyi utakon folytattuk.
 - Bárhol megláttok valamit, amit szeretnétek megnézni, lefényképezni vagy venni - csak szóljatok, és megállunk. Arra megyünk, és ott állunk meg, ahol ti akarjátok. - mondta vezetőnk. 
   Amint pedig távolodtunk a várostól, az út úgy vált egyre kanyargósabbá, majd a hegyek között egyre keskenyebbé. A települések is egyre kisebbek, egy-egy nagyobb központ mellett pár tucat házból álló kis falvakon haladunk keresztül. Mindegyiket láthatóan régi, emberöltőkkel ezelőtt épült földszintes ház alkotja, középütt egy-egy kicsin mecsettel. Itt már az egyre fogyatkozó számú autó között egyre gyakrabban tűnnek fel szamaras kordék.   
   És gyalogosok. Egy-egy pásztor, vagy a piacra igyekvő nő mellett az utak mentén rengeteg gyerek haladt táskával a hátukon. A faluközpontokban - és a városokban is - az iskolák messziről láthatóak színpompás, vidám mintájú festésükről. Van, ahol a kerítés, van, ahol az egész épület lila-piros-sárga-zöld mintákban pompázik, de látható az is, hogy a kisebb településeken nincsenek iskolák. Innen, bizony, a gyerekek naponta nyolc-tíz, vagy még több kilométert gyalogolnak az út porában a tanulás és iskolázottság reményében. Ottani ismerőseinktől tudjuk: a kis falvak lakóinak egyetlen reménye a jobb életre, ha iskolák után el tudnak helyezkedni valahol a városban. Akinek nem sikerül, marad a pásztorkodás, a lányoknak pedig a végeláthatatlan családanyai szerep. 

Az első megálló

elérkezett, egy sivatagos fennsíkon. A táj kopár volt, az egyik irányból az Atlasz hegység láncolata zárta le a horizontot, emerre végtelennek tűnő vörös homokos-sziklás fennsík látszott. Leginkább egy marsi tájra hasonlított a hely, ahol álltunk. Az Opportunity szondát elnézve lehet, hogy Dzsamal kicsit eltévedt..?
   Vártam már, hogy C3PO (Threepio) és R2D2 (Artu) is feltűnnek, nyomukban egy szakajtónyi jawa fémvadásszal...
   De biztosan jó helyen jártunk, a távolban, néhány fa jelezte irányban egy tó kéklett. Lalla Takerkoust - mondták az utazási irodában, és ezt mondta vezetőnk is. 
    Nem sokkal később megálltunk a szemközti faluban is, egy útkanyarulatban, ahonnan remek kilátás nyílt a "marsi" fennsíkról, ahonnan érkeztünk. Azonban mielőtt Matt Damon is megjelent volna Mentőexpedíciót remélve, inkább továbbálltunk. A magam részéről örömmel láttam, hogy lekanyarodunk az Ourika-völgy felé jelzett útról. 
   Ettől a perctől kezdve hol meredeken, hol lankásabban, de szinte folyamatosan felfelé mentünk, és az emelkedővel együtt az út is egyre keskenyebb lett. Rövidesen komoly szerpentin út következett, s miközben keresztezünk egy-két kisebb falut, ahol a gyerekek barátságosan integettek az errefelé valóban ritka autóknak, lassan valóban indokolt lett a terepjáró a fenekünk alatt. 

Hegyek-völgyek között...

  A leengedett ablakon keresztül lelkesen fényképeztem és videóztam, miközben Dzsamal rutinosan és higgadtan kormányozta az autót a kanyargós úton. 
   Ami lassan a szélesség után kezdte elhagyni a burkolatot is. Laza murvás út, az éles kanyarokban vízmosásokkal és kőgörgetegek maradványaival, vezetőnk hol ezért, hol a felemelt kamerámat látva lassított, engedve, hogy rögzítsük és élvezzük a látványt, amit a vörös, majd egy éles geológiai határvonal (Ősi kristályos és mezozoikumi üledékes kőzetek gyűrődtek egymásra - és büszke vagyok, hogy eleve perm-triász határvonalra tippeltem) és felett sötétszürke sziklák, a lent elterülő meredélyek, valamint a fák - itt már sok helyütt fenyők! - zöldje keretezte, a tájba kortalanul belesimuló falvak lenyűgöző látványa nyújtott. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

   A következő megállónk egy ilyen hegyi útszakaszon volt, spontán, ahol is szóltam Dzsamalnak, hogy áléjunk meg, hiszen láttuk, hogy Afrikában nemigen megszokott, havas hegycsúcsok merednek az ég felé, köztük a Toubkal, az Atlasz legmagasabb csúcsa majd' 4200 méteres magassággal.

Amit látok, látvány, amit hallok..? 

    Szöveg helyett beszéljenek a képek... Különösen a kanyargós hegyi úton, ahol immáron kackiás kis porcsóvát húztunk magunk után, miközben felfelé haladtunk olyan keskeny utakon, ahol a szembejövőnek félre kell állnia, hogy utat adjon a felfelé kaptatónak - a menetirány szerinti bal oldalon kialakított megállóban. A másik oldalon a kemény gránitos sziklafalban nehéz lenne beugrót vésni. 
   Egy helyen tucatnyi terepjáró állt, itt már érthető módon mind a jól ismert japán márkából, azt hittem, TOYOTA találkozót tartanak...

    Végül a kitérők után befutottunk az Ourika-völgybe. Először is megálltunk egy autentikus berber háznál. Itt Dzsamal előre szabadkozott, hogy csak ha akarjuk, és nem kell vásárolnunk... Akartuk, és megtekintettük a kis házat, amelynek udvarán megnézhettük a helyi gazdálkodók állatait és eszközeit, és őszinte meglepetésemre nem argánolaj-feldolgozót, hanem egy igazi malmot, amely ma is járja a lisztet. 
   A házban nagy éléskamra, ma is lakható szobák - és egy épületen kívülről fűthető fürdőszoba tartozik. A muszlimok számára a tisztálkodás nem csak kényelmi és higiéniai szükséglet, de a vallásuk rítusának is fontos része. Le merem írni, hogy sok 19.- korai 20. századi európai parasztház sem nyújtott ilyen komfortos és világos lakhatást. 
   A berber ház előteréből mesés kilátás nyílik a hegyekre, és az útra, melyen rövidesen tovább indultunk a Vízesés felé.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Mint Bagaméri a fagylaltos - el vagyok átkozva!

   Egy faluban - azt hiszem, Tamezindert-ben - ahol előző évhez hasonlóan ismét megcsodálhattuk a keményen dolgozó helyieket a patakban,  ismét jónak láttuk megállni. Itt azonban a jelek szerint a helyiek közül nem mindenki értett egyet Dzsamal barátunkkal, miszerint nem kell vásárolni. Egy kétes kinézetű, ám kétségtelenül rámenős idős asszony lépett oda hozzánk azzal a feltett szándékkal, hogy az ő kézből árult karkötőiből és nyakláncaiból feltétlenül vennünk kell. Amikor azonban megértette, hogy nem fogunk vásárolni, hát elfutotta a pulykaméreg, és hallhatóan átkokat szórt a fejünkre. Jobbnak láttuk hát - fő a békesség alapon - visszaülni autónkba, és folytatni az utat.
   Az Ourika-völgy közelségét biztosan jelzik a patak mellett felépített éttermek sora, amelyek előtt az asztalok egy része a patak vizébe van állítva. Általában remekül néznek ki a vízbe illetve közvetlenül a parton álló kanapék, fotelek, asztalok, melyeknél remek felüdülést biztosít a víz hűse, csobogása, megkoronázva a havas hegycsúcsok látványával. De most nem álltunk le hűsölni, hanem haladtunk a településen célunk felé. 
   Ekkor egy fiatal ember ugrott fel a terepjáró küszöb-fellépőjére. Lassítás nélkül haladtunk, miközben a sofőrünk arabul egyezkedett vele valamit, a fejcsóválást egyre inkább bólogatásra váltva, ezzel üzenve, hogy jól halad az üzleti tárgyalás kb. 50 kilométer/óránál.
    Végül leparkoltunk és kiszálltunk az autóból és kinyújtóztattuk tagjainkat. 
 - Ő itt a vezető - mutatott az A-oszlopba kapaszkodó emberre, aki természetesen már elengedte a jeles karosszéria-elemet - ő fog titeket elkísérni.
OK, részünkről megfelelt a srác, aki beszélt angolul, bemutatkoztunk egymásnak. 
 - Mohamed - nyújtott kezet a berber fiatalember, mi is megmondtuk a magunkét, mármint a magunk nevét. Ezután elindultunk az előző évben már bejárt útnak a Vízesés felé.

Hegyek-völgyek után már csak a völgyek

   Ezúttal sokkal több turista volt itt, helyenként komoly forgalmi dugók alakultak ki a fel - és lefelé haladó, mindenféle nyelvet beszélő (nos, jó, a legtöbben egyet, max kettőt...) sereglet aktív közreműködésével. 
   Közben elhaladtunk rengeteg árus, kézműves üzlete mellett, akik mosolyogva nézték az elhaladó embereket, és próbáltak némi üzletet realizálni velük. Az apróbb-nagyobb fehér kőszobrokat faragó mester igazán megkapó látványt nyújtott, az ő hozzájárulásával fotóztam le...
  Nemkülönben lenyűgözőek a leleményes, a patak vizét lapátkerekekkel szóró italhűtő rendszerek.
  Az emelkedő mentén az útra települt étkezők és kávézók elfogytak, aztán az árusok is ritkultak, majd az út egyre keskenyebb és sziklásabb volt, amit idővel a köveken keresztülfolyó patak vize locsolt. Ez sem könnyítette meg dolgunkat. Vezetőnk zergeként szökellt, aztán bevárt minket, segített haladni a menetben, ami felért egy belvárosi csúcsforgalmi araszolással. A szembejövőkkel többnyire udvariasan felváltva engedtük el egymást, néha a zippzár elven engedve be a másik irányból érkezőket. Próbáltam kacsintani is a villantást imitálva...
   Mohamed siettetni igyekezett minket, de az én kedvesem egy megfázás okán, én a fényképezőgép nyüstölése, illetve a Kép Komponálása miatt kicsit fékeztük a menetet. Vezetőnk előresietett hát, majd vissza, kérdezgette, minden rendben van-e. Minden rendben volt, és lehet, hogy lassabban, mint szerette volna, de végül felértünk a vízeséshez. 
   Az erőltetett menet (Mohamed szerint andalgás) után jól esett a vízeséssel szemben a pihenőhelyen leülni kicsit - hogy aztán próbáljuk kivárni sorunkat a romantikus háttér előtt szelfiző-fotózkodó bájgúnárok mögött - hogy mi is kicsit fényképezkedhessünk a megkapó háttér előtt :)

Újra tervezés

Itt egy kis tervezési meetinget tartottunk Mohameddel.
 - Melyik úton megyünk vissza? - kérdeztünk, utalva arra, hogy tudjuk, lehet tovább haladva a hegyi kaptatón és a létrás emberen (illetve az ő létráján) keresztül fel, majd az erdei ösvényen vissza, vagy az ide vezető úton.

• 
• 
• 
• 

 - Amelyiken szeretnétek - mondta készségesen - én a továbbot választanám - mondta.
Ennek örültünk, részint mert ezen az útvonalon nyíltabb terepen, remek kilátással haladhatunk, másrészt pedig nemigen volt kedvem Youtube-sztárrá avanzsálni a tömeg és az ő kameráik előtt a vizes sziklákon lefelé csúszni szégyenletes gatyaféken.
    Elindultunk hát felfelé.
 - Oda fogunk felmenni - mutattunk Zsófiéknak a felettünk valahol a magasban sárgálló teraszra.
És ekkor ott állt előttünk tavaly megismert barátunk... ,

Az Ember, Akinek Bejött A Biznisz

Most ezek a sorok kissé gunyorosnak tűnnek, pedig komolyan gondolom. Odaáll egy turistaúton pöffeszkedő sziklához (lehet, hogy ő görgette az útba..?) egy vas létrával, és mindenki felmászhat rajta egy (1) dirhamért, ami kb. 29 forint. Maradjunk annyiban, hogy a létra már biztosan visszahozta a beruházás költségét, de gyanítom, hogy anno az első munkanap végére. Bátyánk büszkén támaszkodott a munkaeszközének, bár a télies öltözetét - rendben, november van, de mégis csak 25 fok... - kicsit erősnek érzem, különösen a sísapkán kívül hordott szemüveget...

Némi erős kaptató után felértünk tehát a felső presszóhoz, ahová láthatóan minden árut, anyagot a hátukon gyalog kellett felhordani derék vendéglátóinknak. Ez némileg magyarázza a viszonylag borsos árakat. Egy narancsléért vagy egy ásványvízért 20 dirham (580 forint) volt a leróvandó ellenérték, ami marokkói viszonyok között horribilis árnak számít, talán kevésbé az az erre járó európai, amerikai, japán és kínai vendégeknek. 
   Ideje volt továbbindulni, gyalogtúránk talán - illetve biztosan - leglátványosabb szakaszán.

Az út először durva emelkedővel folytatódott, ahol is gyakran az ösvény mellett a földből kiálló kövekbe, gyökerekbe kapaszkodva tudtunk haladni, de az emelkedő gyorsan megszelídült, és itthon is megszokott hegyvidéki ösvényként folytatódott. A szemközti sziklafal hihetetlen látványt nyújtott, előttünk gyér növényzettel és virágokkal színezett lejtő terült el, balra tőlünk pedig a havas csúcsok fehérlettek, mutatva az Atlasz hegység valódi, zordabb arcát.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Ebéd a hegyek lábánál

    Közeledtünk vissza a faluhoz, melyhez egyre szélesebb ösvény vezetett, melyen egy-két "gatyafékes" lejtő után szélesebb úttá, majd lépcsővé szelídült, ezzel is jelezve, hogy visszaértünk a civilizációba. 
   Leereszkedtünk az utolsó lépcsőkön is, és visszaérkezünk a faluba, a kiindulási pontunkhoz közel, az étterembe.
    Az étterem minden volt, csak terem nem, egy nagy kerthelyiség, mely a patak partjára épült, az asztalok-székek egy része az itteni tradíciók szerint remek hűsölési lehetőséget kínálva a vízben álltak, a parton pedig kényelmes, süppedős kanapék várták a vendégeket. Mindezt a szabadtéri faszén-parázs és a rajta készülő keleti fűszeres étkek íncsiklandó illata hívogatta a magunkfajta turistát. Mi az utóbbiak egyikére telepedtünk  le, majd a megbeszéltek szerint választhattunk az étlapról fogásokat - a részvételi díj tartalmazta az ebédet. 
    Saláta előételnek, tadzsin vagy kusz-kusz csirke, marha vagy birkahússal, zöldségekkel a főétel, és több desszert közül választhattunk az ebéd levezetéseként.
 - Hmmm, és még egy Heineken jól esne - mondtam a fiatal pincérnek, aki azt hivén, viccelek, hatalmasat nevetett.  Én is, de ezúttal nem annyira őszintén... :)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Amíg ebédünk készült, gyönyörködtünk a hófödte, amott virágos hegyoldalak látványában és a vendégek és az asztalok között játszadozó-kéregető macskacsalád látványában. Pár perc után megjelent a személyzet, és felszolgálták megrendelt fogásainkat. 
   Miután elfogyasztottuk ebédünket, a hátsó sarok diszkrét asztalánál olvasott újság mögül előkerült Dzsamal, aki udvariasan emlékeztetett rá, hogy ideje indulni, hisz még vár ránk egy attrakció. 

Vissza - teveháton

  A fenti cím kissé bulvárosra sikerült, két külön dologról volt ugyanis szó. 
Egyrészt elindultunk autónkkal vissza, Marrákes irányába. Ezúttal a turisták számára bejáratott, rövidebb úton haladtunk. A völgyben kanyargó út viszonylag egyenletes magasságon futott, kerülve a nagyobb emelkedőket.
  Aztán a völgyből kiérve egy-két hágón kanyargott, ismét a vöröses sziklás talajon haladtunk. 
Másrészt: Az egyik balos kanyar után Dzsamal lassított, és az előző napon a program részeként hirdetett tevék pihenőjénél megálltunk. 
   A teve különös állat. A különös állatokhoz nem kevésbé különös hajtók tartoztak. Furcsa ember, susogós melegítőben, szandálban, a fején pedig a hiányzó tető miatt kissé indokolatlan szalmakalap - utóbbi nekem nagyon tetszett, de bevallom, nem volt elég bátorságom megkérdezni, vajon ő döntött úgy, hogy javítja a fejfedő szellőzését, vagy netán az egyik teve harapta le, elvétve az ő fejét... 
   Szóval, a tevék nyugodtan kérődztek az út mentén behúzott lábakkal hasalva, és nagy, szelíd bociszemeikkel kíváncsian nézegettek felénk. Néhány közülük "pucéran" voltak, nyergeletlenül, mások díszes, és hatalmas nyereggel voltak felszerelve.
   Azt sosem értettem, hogy ki lehetett az első pihent agyú, akinek eszébe jutott, hogy "Te, Béla, ott az a púpos állat. Üljünk fel a púp TETEJÉRE, oszt' úgy lovagoljunk rajta"... Szóval a púpot körbebástyázzák böszme nagy párnákkal, és a tetejére biggyesztenek egy nyerget. 
   OK, felülsz rá, mert a hajtó, aki nyilván "szakember, ért hozzá", azt mondja. Utólag eszembe jutott, hogy miért is hallgat az ember egy tető nélküli kalapban flangáló fickóra és az ő nem kevésbé furcsa embereire, de amikor a létráról átléptem a teve hátán, addigra már késő volt. 
    OK, nem először ülök tevén. Másodszor. De most vagy én lettem kövérebb, vagy a teve volt kisebb, de úgy éreztem, a súlypontunk annyira magasan van, hogy menten felborulunk. 
   Van azonban egy biztonsági eszköz a nyergen, ami egy majrévas előttem. Ha nem akarok leesni, megfogom. Amikor azt éreztem, hogy lebillenek nyergestől oldalra, akkor tudtam erősebben markolni a vasat. 
   Elfehéredett ujjakkal elindultunk hát kissé oldalt ülve, nem tudva, hogy a nyereg nincs megfelelően rögzítve, vagy a derék teve púpja féloldalas. Minden esetre megindult kis menetünk, elöl a kalapos vezetett, mögötte négy teve, rajtuk kis családom, én magam az elülsőn trónolva. A kényelmetlen helyzet akkor fokozódott, amikor az addig is rakoncátlankodó hátsó jószágok rendetlenkedni kezdtek, és előbb vad ordítozásban tört ki a leghátsó, majd megpróbált felágaskodni, hátán Erikkel, akinek nem volt kedve ilyen virtuskodásban részt venni. 
 - Okéj, evriting okéj - mondogatta a segédhajtó, miközben az állat lovakat is megszégyenítő kunsztokat készült bemutatni. Ekkor Mr. Szellős hátrafordult, és elindult hátrafelé az úton keresztbe fordítva a derék patást, kit én súlyosbítottam. Nem kicsit zavart, hogy mindez nem a teve óceánjaként aposztrofálható sivatagban, hanem egy autóktól forgalmas műút kanyarjában történt. 
   Ekkor bölcs vezetőnk útmutatása alapján a segéd (a fia..?) átfűzte a tevék vezetőszárár megcserélve Zsófi és Erik púparipáit, így végül helyreállt a rend, és folytattuk utunkat. A kanyar végén ismét hajmeresztő manőver következett, amikor is az úton átkelve egy élesen balra és meredeken lefelé nyíló földútra fordultunk. Mindezt négy egymáshoz kötözve banduloló állattal, magamban imádkozva, hogy most ne jöjjön valami autó keresztezve kis menetoszlopunkat. 
 - Evriting okéj! - mondta a vezető, aki néven szólítva biztatta a tevéket. Némi gyaloglás után megfordultunk, ami a bájos nagy szemeik ellenére makrancos állatokkal nem volt egyszerű. Ők ugyanis az éles kanyarban fordulás közben láthatólag meglepődtek egymáson, ami azért meglepő, mert előtte egész nap együtt kérődztek, és horkanva méregették egymást. Aztán az együgyű jószágok egy akáciafa alatt döntöttek úgy, hogy enni kellene, de hát tán' nem utassal a hátukon kellett volna ágaskodniuk. Végül a vezetőnk lehúzott nekik egy-egy ágat, amiről haraphattak, majd indultunk vissza. Amikor az éles kanyarban felértünk a műútra, egy kutya jött elénk.
 - Remélem, a tevék nem félnek a kutyától - rémlett fel egy újabb mizéria. De szerencsére a tevék nem féltek tőle, így immáron békében battyogtak vissza a naplementében az állomásukra, jobbunkon a kutyával, balunkon pedig a minket kerülgető autókkal. 
   Minden esetre megnyugodva szálltunk le a tevékről, és némi simogatás és "borravaló" dirham átnyújtása (borra? A helyiek nem isznak alkoholt - de kinek-kinek érdeklődése szerint...). Tényleg, egy muszlim országban "borravalót" adni nem illetlenség..?

Marrákes és a holnapi program

  Visszaindultunk hát Marrákesbe, közben megkértük Dzsamalt, hívja fel Musztafát az utazási irodában, hogy a másnapi programot is le tudjuk foglalni. 
   Végül a telefonban abban maradtunk, nyitva lesznek, mire visszaérünk, így személyesen is el tudjuk intézni. Úgy döntöttünk ugyanis, hogy másnap, az utolsó teljes napunkon leutazunk Szavírába, azaz Essaouriába, az óceán partjára. 

     Eközben visszaértünk a városba. Nap végére nagyjából a lenti útvonalat tettük meg megállókkal, pihenőkkel. 

   Marrákes a szokásos kora esti nyüzsgésével várt minket, az utak zsúfoltak voltak a munkából, iskolából hazafelé tartó embereknek, akik gyalog, biciklivel, vagy épp robogón próbáltak átjutni az autó-folyamokon.
   Kezet ráztunk Dzsamallal, és mondtuk neki, hogy reméljük, másnap is ő lesz a kalauzunk Essaouriába.
 Az, hogy végül milyen bonyodalmak vezettek oda - mármint a tengerparti kikötőbe, azt a holnapi posztban örömmel mutatom be, de most először is a Riad Espagne-ba siettünk némi tisztálkodás és átöltözés céljából.
   Amikor keresztülvágtunk a Jemaa el-Fnaa téren, meglepő látvány tárult a szemünk elé. A tér keleti oldalán lévő teraszos éttermek kilátást kínáló erkélyein és tetején fürtökben lógtak a vendégek felénk fordulva. A felemelt fényképezőgépek és mindenféle kamerás kütyük láttán aztán megértettük: a naplementét várják, hogy a Medina képét a lenyugvó nap narancsvörös-arany hátterével megörökíthessék - tegnap mi ugyanezt tettük...
   Ezután az utazási irodába tértünk be, ahol egy fiatalember épp üzletet kötött két ázsiai nővel.
   Perceken belül mi következtünk, és a fiú - elmondása szerint Musztafa testvére - ajánlatot tett nekünk a Szavírai túrára. 
 - Pont van még hely a buszos úton - mondta. Megoldható külön autóval is, de úgy kicsit drágább. A "kicsit drágább" közel kétszeres ár volt, így aztán a kisbuszos utat választottuk. Előző évben is remek helyünk volt, akkor kettecskén ültünk a sofőr melletti két kis ülésen - az utastársak nyilván sajnáltak minket a szűkebb hely miatt, ellenben páholyból csodálhattuk a kilátást, amit a hátsó sorokból nem lett volna könnyű megtenni.
   Szóval, buszos túra reggel nyolckor - rendben. Átvettük hát az indigós lapot a nyugtatömbből kitépve, és átadtuk az előleget. Amit másnap reggel majdhogynem megsirattam...

Marrakesh by night

    Ezután kicsit megnyugodva a másnapra sikeresen megszervezett programtól sétálni indultunk keresztül a Jemaa el Fna-n. Élveztük a forgatagot, néztük a fel-fellőtt világítós játékokat, az árusokat, akik minden elképzelhető és elképzelhetetlen portékát árultak, a hennafestőket, és természetesen a vendégre leső, olykor kissé erőszakos kifőzdei behívóembereket. 
    A tér szemközti oldalán szántunk időt a kilencszáz éves Nagy (Koutoubia)-mecset körbejárására, és az esti kivilágításban igazán szép látványt nyújtott tornyával és lenyűgöző méreteivel. A nyugati világ egyik legnagyobb mecsetében húszezer hívő imádkozhat egy időben!
   A dicső múlt itt ismét találkozik a jelennel.  a A Tér estére átalakul egy végeláthatatlan kifőzde-labirintussá, ahol a csirke- és birka tadzsinoktól kezdve a birkaragun, kolbászokon és az egész birkafejeken át a macska méretű afrikai csigákig mindenféle étket kínálnak harsányan és rámenősen.
 - Csak itt, csak nálunk kiváló ételek és a legjobb, "demokratikus" árak - harsognak a becsalogatók. 
 - Where are you from? - kérdezi, és biztos lehetsz benne, ha azt mondod, hogy "from Hungary", hangos "Dzień dobre" - val fognak köszönteni a Juventus vagy olasz válogatott, esetleg Arsenal mezbe öltözött Becsali Jancsik.

Vacsora a tér felett

- hol is másutt? Miután visszaértünk a Tér északkeleti sarkára, nem sokat kellett gondolkodnunk, hol vacsorázzunk. 
 - A tegnapi hely pont megfelel - döntöttük el, a fentebb említett becsalik után üdítő színfoltként megismert végtelenül udvarias pincér bácsira gondolva.
   Odaléptünk hát hozzá, aki természetesen mosolyogva köszöntött minket, örömmel látva, hogy visszatértünk. 

   Rendeltünk, ezúttal az ebéd okán a tegnapinál szerényebb fogásokat. 
Ellenben ezúttal már kifejezetten szemérmetlenül fogyasztottuk az otthonról hozott "fertőtlenítő szert", először is mert magunk voltunk az emeleti helyiségben, majd mert feljött egy népes marokkói fiatalokból álló csapat, akiken látszott, hogy... Hogy már nem voltak szomjasak. De hát, mivel túl sokan voltak ahhoz, hogy megkínáljuk őket - kénytelenek voltunk a kis üvegcsékből magunk meginni a pálinkát...

Lefekvés előtt

   Immáron szokás szerint felvonultunk a tetőteraszra. 
Mohamed barátunk egy vörös lányt (asszem, orosz volt, és a vörös a hajszínére vonatkozik) szédített a tegnap nekünk is mutatott kártyatrükkökkel. Amikor megjelentünk, ő rövidesen elköszönt, majd magunk maradtunk. 
   Pár szó után Zsófi és Erik gyorsan visszavonultak, mi még befejeztük a megkezdett beszélgetést és piciny üvegcséinket.
Aztán mentünk aludni, hisz holnap korán indulunk - gondoltuk akkor, és tehettük volna hozzá: Insallah - azaz ha Isten úgy akarja. Márpedig ha ez a szó elhangzik, általában nem akarja úgy. 

De ezt holnap meglátjuk...