2016.05.25 -

<<<FOLYTATÁS INNEN

Működésbe lépett hát az Elemi Ösztön. Na, akkor most iszunk egy sört - mondtam, és elindultam a (tán épp rólam elnevezett) Hotel de Charme felé.

- Itt lesz sör - megérzés. 

Valahogy lerítt a szállodáról, hogy foglalkoznak ezzel a kellemes termékkel, annál is inkább, mert a kapu felett lengedező amerikai és európai zászlók nemzetközi (hitetlen) vendégség jelenlétét sejttette.
   A kerthelyiségben helyet foglalva nagyon kellemes mediterrán éghajlat fogadott minket, és a bőséges séta után jól esett a napernyők alá telepedni.
   A mediterrán hangulatot az épület Dél-Európára jellemző kialakítása, a kellemesen hűs belső a hatalmas képernyőkön látható, a többi vendégtől diszkréten elkülönített futballmeccs csak fokozták, és leginkább Dél-Franciaországban érezhettük magunkat - legalábbis amíg a sörünket meg nem rendeltük, mivel a Kronenbourg helyett Heinekent kínáltak, amivel leöblítettük a hosszú út porát. Ezzel nem voltunk egyedül, a szemközti asztalnál egy spanyol hölgytársaság kísérte ebédjét sörrel-borral, mellettünk pedig egy idősebb férfiakból-nőkből álló vidám csapat rendelte a Heinekeneket egymás után - mint megtudtuk, ők Ausztriából érkeztek. 
  Rövidesen folytattuk utunkat az erőd mellett vissza a találkozási helyre.

Utunk történelmi leheletet árasztó erőd, középületek mellett vezetett, melyekbe természetesen simultak be a bankok, utazási irodák modern helyiségei, és az ATM automaták.

menjünk le a strandra!

A homokos, széles strandon meglepően kevés ember időzött. Lerúgva cipőnket és belegázolva a vízbe,
megértettük: bizony, a 26 fok körüli levegő dacára a víz még meglehetősen hideg. A marokkói emberek pedig érthető módon fázósabbak az európai klímához szokottaknál: 22-23 fokban még pufidzsekiben, kötött sapkában feszítenek, megmosolyogva a magunkfajta embereket rövidnadrág-póló kombóban. Most is a többség hosszú nadrágban és kardigánban vagy egy könnyű dzsekiben óvta magát a 26 fokos zimankótól...

   Hamar eljött a négy óra, és percre pontosan érkezett értük a kisbusz. Pillanatokon
belül előkerült minden utastársunk, így senkire sem kellett várakozni. Lassan elindultunk hát vissza, Marrákesbe.

   Az úton, mely - mint szinte mindig - visszafelé gyorsabbnak tűnik, mint idefelé, volt időnk megcsodálni a helyi gépkocsiparkot, mely jócskán nagyobb változatosságot mutat az itthoninál. A nagyvárosoktól távol két kategória hódít: a terepjárók (nem, nem az otthoni wannabe-SUV-ok, hanem az igaziak) és a '70-es évek francia autói, melyekre a hiányzó kilincsek-ablakok-motorháztető (!) dacára egy itthoni régiséggyűjtő csak csettintene...
   Az út széli pihenőben visszafelé is megálltunk, de ezúttal nem mentünk be fogyasztani - mindenki inkább haladt volna tovább.

   Végül visszaértünk Marrákesbe

- egy kicsit megfáradtan, kicsit porosan.
Egy kérdés maradt csak, melyből mindjárt kettő lett: Hol vacsorázzunk, illetve előtte vagy utána igyunk egy sört..?
Egy fürdés és átöltözés után immáron felfrissülve vetettük bele magunkat Marrákes szikrázó, lüktető, mindenek előtt illatos és zajos éjszakájába.
Úgy döntöttünk, hogy a Bahia Palota éttermébe térünk be, ahol is épp záráshoz készültek. Az üres étteremben csak mi foglaltunk helyet, ezúttal az emeleti kerengőn elhelyezett kanapén. A személyzet immáron ismert tagja szintén ismerősként üdvözölt minket, és hamarosan beszélgetésbe elegyedtünk vele. Elmondtuk neki hogy holnap - sajnos - itt kell hagynunk ezt a csodálatos várost, és indulunk
 haza. Miután nevünket megmondtuk neki, szinte azonnal bejelölés érkezett az Arckönyv részéről... :) 
   Ezúttal csak pár percet töltöttünk itt, rövid ismerkedés, fényképezkedés - ja, és persze a sör után indultunk tovább.
 - Én ismét ott szeretnék vacsorázni, ahol tegnap - mondta Kedvesem -, a kiszolgálás és a kilátás - holnaptól úgysem j
öhetünk egy darabig.



   Egyetértésben elindultunk tehát az El Waha étterem felé.  
   A tegnapi pincérünk a bejárat előtt állt, és vendégere vadászott a hömpölygő tömegben - minden esetre örömmel fogadta, hogy ismét a gondjaira
bízzuk magunkat.
   Felvezetett minket a legfelső szintre, ahol a Jemaa al-Fnaa térre a lehető legszebb rálátás nyílik.

   Amíg étkeinket vártuk, ismét engedtünk a Kelet csábításának. Hallgattuk a végtelenül lüktető zenét, néztük a napnyugta narancsszín fényében fürdő kőcsipkés tornyokat, melyek minden spirituális üzenet nélkül is - csodálatos építészeti alkotások, melyek a valaha élt építőmesterek zseniális tudását és esztétikai érzékét dicsérik. Odalent élt, lüktetett a világ egyik legnagyobb piactere, mely estére egy hatalmas pecsenyesütő-rendszerré változik. Ilyenkor, este, az egyész tér a vendéglátásról szól.
Megszámozva, sorban egymás mellett állnak a pecsenyesütők, kifőzdék, ahol szinte minden elképzelhető (és néha elképzelhetetlen) étel csalogatja a vendégsereget. A személyzet látható összeszokottsággal, vllámgyorsan
ülteti le, szolgálja ki a jórészt külföldi vendégek alkotta sereget. Akik pedig egyformán éhesek-szomjasak, és az ízlésük vagy épp a kedvük szerint ülnek le emitt szárnyasokból készült grillételekre, vagy épp tajin-ra vagy cous-cous-ra, esetleg amoda egy birkakolbászra, egy adagra a hatalmas nyárson sülő ökörből, vagy a bevállalósabbak egy adagra a pulttal szemben egy farönkön mászkáló, és kívánságra statáriálisan megfőzendő óriási csigákból.
   Eközben mindent beborít a grillezett ételek fűszeres illata és a faszén kékes, illatos füstje. Hihetetlen dolog, de igaz: ez a forgatag, ezek az illatok itt vannak évszázadok, tán kilencszáz év óta - hatalmak jöttek, gyarmatosítók mentek, világháborúk zúgtak el - a Tér mindig is Marrakes és Nyugat-Afrika egyik fő tere maradt.

És mi itt ülünk a tetőteraszon,

lenézünk egy ingatagnak tűnő ház tetőteraszáról, és megszáll minket a nyugalom és a boldogság. Itt, ahol a Kelet és a Nyugat, múlt és jelen, Afrika és Európa találkoznak és összefolynak. Európai, afrikai, amerikai emberek ülnek egymástól pár méterre.
 - Honnan jöttek? - kérdezi tőlem egy francia hölgy a mosdó előterében a kanapén (!), miközben mindketten párunkra várunk.

 - Magyarországról - mondom neki.
 - Nagyszerű, pár éve Budapesten szilvesztereztünk, jártunk Harkányban is, a fürdőben...  - lelkendezett őszintén.
Hiába, na, kicsi a világ, és szomorú, de holnaptól még kisebb lesz számunkra: utazunk haza, előtte pedig csomagolni is kell - tértünk vissza a napi valóságba. 
   Ideje volt tehát búcsút mondani az El Waha étteremnek, és tenni egy (nagy...) kört a Téren - majd elindulni vissza a Medina sikátoraiban. Az árusok már összepakoltak éjfél tájra, egy-két üzlet még nyitva tartott, ám a
többség már lehúzta a rolót mára, mint az utóbbi kétszáz évben minden este.

   A szűk átjárók és utcácskák furcsa, ám cseppet sem félelmetes képet mutattak a gyér forgalommal vagy épp annak ellenére - egy-két kereskedő ilyenkor ballagott haza - a legtöbbjük egy "Szalam"-ot vagy egy mosolyt küldött a másik felé - akkor is, ha az láthatóan európai hitetlen.
   Egy-két nagyobb csoport, lengyelül vagy épp oroszul beszélő turisták még fel-fel tűntek, de végül véget ért éjszakai őrjáratunk Marrákesben - és nagy döndüléssel zárult be mögöttünk a Riad Chennaoui nehéz fa ajtaja.

  





Lefekvés
előtt még egy cigaretta és körülnézés immáron éjszaka a
tetőről a mesés afrikai éjszakában - megcsodálva az itthonról lehetetlen szögből ránk sütő teliholdat, és a fényében fürdő tornyokat.

   Lassan ideje volt visszavonulni, hiszen valóban, holnap véget ér ez a nagyszerű út...