2018.05.01

  A felfedezés napja kicsit nagyzoló cím, hiszen Isztambult előttünk már sokan felfedezték. Többek között az itt élő csaknem tizennégymillió ember és a történelem során erre megfordult milliók. 
   Így aztán a tegnapi sikeres érkezést követően korai kelés mellett határoztunk. Ezen a ponton kicsit félreérthettek minket a Fentiek - és itt nem a tetőterasz reggeliztető személyzetére gondolok... 
   Esküszöm, a verhetetlennek hitt marrakesi hajnalt itt két oldalról sikerült űberelni szakrális jelleggel:
   Hol a szemközti ortodox keresztény templom harangja kondult meg a sötét éjszakában, majd a bádogmüezzin, azaz a közeli mecset minaretjének imámja hívott imára minket (fél ötkor!!!) emlékeztetve minket, hogy Isten hatalmas, nincs nála hatalmasabb. Ezzel monoteista társadalomban szocializálódva egyet is lehet érteni, azon sem akadtam fenn, hogy ez felvételről megy, miközben az imám az igazak álmát aludta. Az inkább elképesztett, hogy amit este láttunk, miszerint a környező utcákból mindenütt minaretek karcsú tornyai emelkednek az ég felé, és ezekből egymás után, egymásnak felelgetve szólt az elnyújtott ének. 
   Néhány percig tartott az imára hívás, majd tíz perc múlva újra megszólaltak a hangszórók - most fújják le az imariadót - gondoltam, és a másik oldalamra fordulva folytattam jól megérdemelt pihenésemet.

A valódi ébredés

Kedves Nejem nem annyira kedves telefonja által jött el, s némi ébredezés után ideje volt reggeli után néznünk. 
 - Nem hoztunk „csíkkávét” - mondta Ő a 3 az egyben instant mixre utalva -, gondoltam, itt biztosan tudunk kávézni, meg a csomagot sem akartam a forralóval terhelni.
Így aztán kilenc előtt nem sokkal elindultunk felfelé a hetedik emeleti tetőteraszra. 
A terasz valamikor egy teljesen nyitott helyiség volt, melyre utólag tetőt és elhúzható lamellás szélfogó ablakokat szereltek. 
    Leültünk, s miután a svédasztalos kínálat nem túl széles húsos választékából (kér vagy nem) és a többi reggeli étekből választottunk, volt módunk az elénk táruló látványban gyönyörködni.
   Közben történt egy kis kommunikációs hiba: az üdítőital-hűtő tartálya üres lévén megkértem a fejkendős kisasszonyt, legyen szíves feltölteni. Elsőre nem értette, mit akarok.
    - Kifogyott a narancslé. Lenne szíves feltölteni..?
  A kisasszonyt másnap ki fogják hajítani az ablakon, de ezt akkor még nem tudtuk, és azt sem, hogy ezen nevetni fogunk, azon pedig, hogy utána be is csukják az ablakot, azon ő már kevésbé. De ma reggel még nem távozott az ablakon át, hanem előtte állva kérdezte:

 - Á, narancslé..?

 - Igen, narancslé...
Nem értettem, miért nem örült az ötletnek. Majd szétszedte a gépet, leeresztette az alján lévő - piros színű - folyadékot, és átmosta az egészet, hogy nekem, a hülye külföldinek narancsízű nedűt tudjon adni. 
 - Jó lett volna más íz is... 
De már késő volt. A kimosott, vízzel feltöltött tartályba ezután beleszórt valamilyen narancsszínű port, aztán a gép elkezdte kevergetni és hűteni.
   Megkóstoltam, maradjunk annyiban, jobb lett volna a por nélkül a tiszta vizet inni.

   A kávézás Isztambul panorámájával

   Igen, a reggeli szertartásos panorámanézős kávézás. 
A reggeli napfényben kevergetve a pultról szedett nescafét. Szemben a Márvány-tenger, felszínén hajók tucatjai álltak, vagy épp igyekeztek a Boszporusz-szoros felé. A háttérben modern irodaházak sziluettjeik jelzik a XXI. századi haladást. 
   A látványtól eltelve kortyoltam bele a kávéba.
Mit mondjak, ismét vallásos gondolatok szálltak meg:
 - Atttyaúúúúristen!!! - szaladt ki a számon. Egy édes, a kávét csak fényévekről idéző ízű, cserében tűzforró lé égette a nyelvemet.
 - Hát itt tényleg a kávé a fekete leves... - morogtam magamban. 

Ennyit a napindításról, innentől...

   Innentől indulatba jöttünk, és nincs hely sem idő holmi kávékon sopánkodni. 
Merthogy kiléptünk az utcára, ki a 

Nagybetűs Életbe.

   A Beyazit hotel utcája nappali fényben is meredek, mi pedig a térkép felett tervezettnek megfelelően pár lépést a tenger felé, majd balra fordulva az ortodox templom irányába indultunk el. 
   Isztambul azonnal beszippantott. Illatok, a keleti fűszerek illata. A házakból keleti zene szól. Az emberek sietnek a dolgukra… A házak közül sok több szintes műhelyként működik, ide igyekeztek dolgozni, vagy épp árut szállítottak zsákokban, a vállukon, esetleg kézi kocsin szlalomozva a járdán. Naponta többször teszik meg az utat a meredek utcákon. Motoros tricikli errefelé csak a módosabbaknak jut.
   A mai útvonalunkon gyakorlatilag eltévedni sem lehet, hiszen egy félszigeten vagyunk, de azért csak próbáljuk meg!

   A nap végére a térképen látható útvonalat jártuk be, természetesen gyalogszerrel, hiszen részint minden közel van, részint pedig mert a szűk utcákban az autóforgalom folyamatos dugókban állt. A közlekedési helyzeten az sem segített, hogy a gyorsétkezők mellé kitelepült gyümölcs, gyümölcslé, és egyéb árusok praktikusan a járdára telepítették üzletüket, a vevő meg az úttesten állva kérte és várta meg a jól megérdemelt portékáját. Az autók többnyire lassítottak és kerültek, ha épp nem álltak eleve egy, a csúcsforgalom időpontját remekül eltaláló kukásautó, vagy épp a mérete okán csak többszöri tolatással a kanyart bevenni képes kisbusz manőverezését kivárván.
    És persze voltak olyan utcák, melyek lejtésük miatt egyszer csak lépcsőben folytatódtak, s mely nem ritka mediterrán vidékeken.
   Mi egy frissen facsart gránátalmalére neveztünk be…

Emlékek

A fentebb említett ortodox keresztény templom kis csalódást okozott, nem elsősorban azért, mert zárva volt, hanem mert a zárást körbe-körbe magas falak és erős kapuk biztosították.
 - Hm, volt idő, amikor Isztambulban nem volt jó dolog keresztényként hitéletet élni…
Aki tájékozott a török történelemben, tudhatja, hogy az első világháború idején milyen atrocitások érték a keresztény kisebbséget. Szerencsére azóta a szekuláris török államban békésen megférnek az egyházak egymás mellett.
   Természetesen mecsetekből és dzsámikból van a legtöbb, de mint említettem, keresztény templomok sokasága működik, elsősorban orosz orosz ortodox, hiszen ő számukra továbbra is Konstantinápoly a vallási központ, de anglikán templom is áll a közelben.

   Az első mecset mindjárt ismerős nevet visel, legalábbis azoknak, akik elmélyültek az Oszmán Birodalom történelmében, de legalábbis követik a Szulejmán című sorozatot.

   Mehmet Sokullu fővezír - olvastuk a bejáraton. Az (egyébként szerb származású) oszmán hadúr – kora elvárásainak megfelelően – vagyona jelentős részét építkezésekre fordította, és egy iskolával egybeépített mecset őrzi emlékét.
   Ide ugyan beléptünk, ám mivel egy működő iskolában jártunk – féltem, hogy itt fognak gyököt vonni – deriválni, így jobbnak láttuk folytatni utunkat. Pedig a mecset udvarán felállított kosárlabdapalánkok igen jól mutattak volna a fényképalbumban…

A mecsetből kilépve egy meredeken emelkedő utcán haladtunk tovább egy dombtetőig, ahol a nevéhez méltó kilátással bíró Marmara (Márvány-tenger) Egyetem rektori hivatala áll.  Innen egy szűk utcán, a Su Terazisi kis kávézói mellett átvágva

odaértünk

Oda… Nincs értelme megkérdezni, hova. Oda, amiért jöttünk, a Sultanahmet negyedbe.  Arra a térre, amely mellett messziről látszottak Isztambul világhírű látványosságai néhány száz méteres körben.
   Képzeljük el, hogy az Eiffel torony, a Tower- és a Lánchíd, a Colosseum és a Vaszilij Blázsennij székesegyház egy város egy kilométeres körzetben lennének. Isztambul és a Sultanahmet ezt kínálja nekünk, ami a látványosságokat illeti – de elsőre a Téren felállított bódék sora tűnt fel.
 - Naaa, adventi vásár? – derültünk fel.

   Ekkor egy merész, ám hasznos döntést hoztunk.
 - Most menjünk vissza a szállodába!
   Az idő időközben kifejezetten nyárira fordult, így az induláskor magunkra aggatott hosszú szárú ruhadarabok kezdtek teherré válni.
    Visszavágtattunk hát ezúttal a már megismert úton megállás nélkül – na jó, a Kadirga parkkal szemben álló kávézót, melyben különböző módon öltözött emberek, helyiek és turisták időztek. A földszinti helyiség nem is volt különleges, az érdekesség az emeleteken volt: az épületet gyakorlatilag évek óta elhagyták, az emelteket a természet elkezdte visszafoglalni, az összedőlés szélén állt. A földszinten tartotta magát az emberi jelenlét.

Vissza a térre

Percek alatt visszatért a tér, azaz mi oda.
A téren három obeliszk áll, három különböző történelmi korból, a bizánci időkből. A tér egyetemi és múzeumi épületei mellett a tekintetet az eddig csak felvételről ismert építészeti csoda vonzza a tekintetet.

Az Ahmed Szultán Mecset,

   Azaz a Sultanahmet Camii, amit Kék Mecsetként is említenek a templom belsőjét díszítő kék csempék után.
A mecset több kapun át is megközelíthető, és elsőként a minden várakozást felülmúlóan impozáns udvarára érünk.
   Az udvaron a keringőben angol nyelvű posztereken ismertetik meg a világi látogatókat az iszlám alapvetéseivel, a családról, istenről és a társadalomról vallott tételeikről. A hat karcsú minaret és a sok kupolával díszített főépület, körülötte a szépen burkolt tér a fedett kerengővel szemet gyönyörködtető módon dicséri a késő középkori oszmán mecsetépítészetet és az építőmestereket.

A látvány magáért beszél,

De a hittételek közül egyet tiszteletben kellett tartanunk: imaidőben a látogatók előtt nem áll nyitva a Dzsámi. Márpedig a Kék Mecsetben hosszan imádkoznak, így beláttuk, hogy ma nem várjuk ki a sorunkat. Itt sem, meg másutt sem.

 Az északkeleti kapun kilépve tárult a szemünk elé a másik hasonlóan monumentális épület,

Hagia Szophia

épülete.

Az első benyomás: hatalmas.
A hatalmasságot nem csak a geometriai méretek jelentik. Az épület történetét nem kell különösebben ismerni ahhoz, hogy érezzük: ez a templom a félsziget és a domb királya. Eddig csak képeken láttuk, de az nem képes visszaadni azt a lélegzetelállító látványt, amit ez az óriási, masszívnak tűnő épület nyújt a ráeső napfényben, a kék égbolttal a háttérben.
   Első ránézésre hasonlít a szemközti Szultanahmet Mecsethez, legalábbis a hatalmas kupola és a főfalakat a súly fokozatos elosztását biztosító oldalfalak és félkupolák alkotta melléképületek sokasága hasonló.

A Hagia Szophia eredetileg keresztény templomnak épült 360-ban, 1250 évvel a Kék Mecset előtt. Hatalmas, masszív támfalait a kupolaszerkezet súlyának viselése és megtámasztása indokolja, ennek ellenére a templom a története során háromszor is megsemmisült, majd a poraiból épült újjá. Csaknem 1100 évig szolgált a keleti keresztény egyház Szent Péter bazilikájaként, ha szabad ilyen képzavarral élni.
    Konstantinápoly 1453. május 29-i elestének napján rendelte el II. Mehmed a Hagia Szophia Ayasofia dzsámivá alakítását. Ennek keretében építették a minaret-tornyokat a Bazilika sarkaihoz. Az első pénteken immáron ő szólott a muszlim hívekhez…
Kis híján 500 év után, 1934-ben szüntették meg a Hagia Szophia egyházi státuszát, azóta minden világnézetű látogató előtt múzeumként áll nyitva.

Ezzel együtt 1574 éven keresztül, a világon a leghosszabb ideig működő templomának tövében álltunk, természetesen nem mi álltunk ott ennyi ideig, hanem a templom, mi csak egy szempillantást időztünk mellette, ám tartottunk tőle, hogy a bejutásra váró hosszú sorba beállunk, akkor a Szophia is ránk un.
   Így aztán merészet találtunk ki: holnap reggel nyitáskor próbálunk jönni, hátha akkor kevesebben várnak majd bebocsáttatásra.

És jött a Hét Türbe

Hogy pontosan hány türbe, azaz mauzóleum áll az egykori nagyságok emlékét hirdetve a Sultanahmetben, nem tudom pontosan, de legalább hét a főtér környékén.
   Mi az elsőbe, I. Ahmed szultán türbéjébe tértünk be. Miután a türbe is szakrális hely, a belépésre a mecsetek bejáratánál elvárt szabály van érvényben: illendő öltözékben, és legfőképp: cipő nélkül léphetünk be a szőnyeggel teljes egészében fedett padlójú épületbe. Az „illendő ruha” általában hosszú nadrág, a nőknek a vállat és a fejet takaró kendő elvárt. Ha nincs, akkor a bejáratnál adnak kendőt, és a lábat térdig eltakaró leplet.
   De van, ahol a rövid ujjú póló már megfelelő viselet.
   Mielőtt valaki felháborodna a „muszlimok” kötözködésén, megjegyzem, hogy Európában Olaszországtól Görögországon át sokfelé pontosan ezek az előírások a katolikus templomokban. Utóbbiakban rendszerint belépődíjat is szednek, szemben a török egyházi épületekkel…
   A sírbolt belseje igazán szép, méltő emléket állít az itt nyugvó I. Ahmed és fia, II. Oszman szultánok, mellettük szultánák és hercegek sírjai. A hatalmi tisztséget betöltők sírján jelképesen egy-egy turbán áll.
   Ez utóbbit az angolul kiválóan beszélő biztonsági őrtől tudtuk meg, miután megkérdeztem, hogy ők tényleg itt nyugszanak-e.
 - Igen, természetesen. De nem a dobozokban, hanem azok alatt, a földben.
No igen, sokfelől jönnek ide turisták, nem tudni, hol mi a szokás, de nálunk ugyanez…

Alakul a holnapi program

ugyanis a tér egyik kioszkjánál ásványvizet véve egy udvarias úr lépett oda hozzánk.
 - Hajókirándulás érdekli Önöket? – kérdezte. Megmutatta egy térképen, merre megy a hajójuk, fel az Aranyszarv-öbölben, onnan vissza a Boszporusz-csatornába, fel egészen a Mehmet Szultán hídig, majd vissza – természetesen.
   Terveztünk hasonló programot, az időpont is megfelelő volt, ezért végül elfogadtuk az ajánlatot.
 - Nem kell most fizetni. Kiállítom a foglalást. Holnap 12:45-kor jöjjenek, akkor fizetnek, és 13 órakor indulunk – mondta.  Végül is, átverés nem lehet, hiszen nem fizetünk előre…

Kávészünet

A mecset, türbe, és bazilikalátogatás után az ember kellemesen elfáradva indul keresni egy árnyas helyet a felfrissüléshez, leginkább egy kávé és egy víz társaságában.
Mi ezt a Hagia Sophia tövében, egy kellemes kávézóban leltük meg. Az árnyas kerthelyiségben a reggeli borzalom után végre egy rendes kávét ihattunk…
S közben elmélkedtem, hogy mi lehet az az ajtó, ahol tömegek jönnek kifelé, de befelé senki sem megy.
  Két lehetőség van – gondoltam: Vagy egy titkos klónlaboratórium működik, ahol unortodox módon gyártják a népeket, vagy… Vagy egy létesítmény kijárata, a bejárat pedig a sarkon túl van. Utóbbit valószínűsítette az ajtón elhelyezett „Nem bejárat” és a „Főbejárat 40 méterre arrébb” tábla. De lehet, hogy csak a gyanú eloszlatására tették ki.

Az illatos, valódi eszpresszó kávé mellett, hallgatva a diszkréten szóló modern zenét, az ember hátradől, élvezi a helyzetet, és örül annak, hogy itt lehet.
   És közben azon gondolkodom, hogy fogom ezt megosztani barátaimmal.
   Biztos, hogy több kis részletben, hiszen még csak fél egy van, és már mennyi időt elraboltam tőlük…
   De remélem, nem bánták meg, akik eddig követtek, és rövidesen velem tartanak a folytatásban.

(Folytatjuk)