2021.10.31

   Ébredés az első reggelen...
Mai írásomat rövidre fogom, hiszen csak körülnézünk, semmi sem fog történni. Elvileg. Aztán mi lesz a vége..? Talán érdemes legörgetni a végéig...

    - Hány óra lehet..? 

 A nap első kérdése mindjárt kis időparadoxont okozott. Ugyanis a tegnapi érkezéssel azonnal "veszítettünk" egy órát, most pedig éjjel - mivel odahaza a téli óraállítás éjszakája volt, Törökország pedig úgy döntött, megtartja a nyári időszámítást, így nem állították vissza óráikat. Emiatt minket az óraállítás nem érintett - mégis vesztettünk összesen két órát... Értik?
   Én sem nagyon... De tény, hogy mire kinyújtóztunk fekvőhelyünkön, már tíz órára járt az idő. 
 - A reggelit lekéstük - állapítottam meg, miközben a kávé illata lopakodott be kis szobánk minden zugába. (A jobb boldali kép csak illusztráció, a reggeli kávénk nem ebben készült. Ez majd csak lentebb, a börtönnél lesz...)
 - Annyi baj legyen, talán találunk egy reggeliző helyet..
Így le is mondtunk a szállásunkon reánk váró lucullusi élményekről - a Kedves Olvasót ezzel a következő részben fogom elkápráztatni...

Kávé és felderítés 

 - avagy a reggeli kávé után kiléptünk az utcára, és a verőfényes napsütésben pislogva elindultunk.
  Hogy merre is? 
 - Menjünk a Kumkapi felé, majd onnan a félszigeten átvágva az Aranyszarv-öbölhöz lemegyünk, és megnézzük, honnan merre indulnak hajók - hiszen a következő napok valamelyikén tengerre szállunk. 
De most első a felderítés. 
   Utunkon az első benyomás - a sok üzlet. Errefelé szőnyegeket és dísztárgyakat árusító üzletek érik egymást, és a bejáratnál álldogáló tulajdonosok mellett - illetve velük szemben - a kirakatok ragyogó szépsége is hívogat, de hát meg kell tanulni nemet mondani...
   Szállásunktól pár méternyire az utcasarkon kilépve megpillantottuk fölénk magasodni Isztambul egyik jelképét - a Kék Mecsetet, azaz Ahmed Szultán dzsámiját - mely a XVII. század eleje óta magasodik éppen szemben a Hagia Szófia fenséges épületével. Utunkat ekkor még nem a kulturális remekművek felé vettük, hanem balra a lefelé vezető kis utcában indultunk el. 

Akik vasárnap is...

    A vasárnap errefelé is pihenőnap, csak taxik szállították utasaikat szorgosan a repülőtérről, vagy épp oda, mellettük az épp szolgálatban lévő macskákat gyötri a buzgóság...
     Kihalt utcákon mentünk hát, és zavarba ejtő módon az előző este ígéretesnek tűnő éttermeket sem találtuk. A helyükön évezredes épületek kőfala, előttük az előző este hívogató kerthelyiségeknek nyoma sem volt.
   A szűk utcák gyakran még szűkebb járdáin haladva gyakran kellett választanunk, hogy jobbra vagy balra forduljunk - könnyű hurkokat leírva visszatérni oda, ahol az imént jártunk - de a kellemes időben ezt kevéssé bántuk. Persze, lassan jó lett volna reggelizni valamit - rántottam vissza magunkat a valóságba.
 

Reggeli

  Visszatértünk hát az előzőleg elhagyott főutcára, és a kisebb nagyobb, időközben kinyitó pékség és kávézó mellett elhaladva elérkezünk egy igazán barátságos és bőséges kínálatot a kirakatban mutató alagsori pékéghez. Szemben a járdán asztalok és székek várták az arra járót. Leültünk, és kis híján felzavartuk az épp "éberen őrködő" ragadozót - szerencsére ezúttal nem esett bántódásunk, bár szavak nélül jelezte, hogy máskor több kolbásszal kellene kérnünk azt a pita csónakot... 
   De végül kegyes volt, és elfogadta az áldozatul felkínált kolbászkarikákat - a tésztáról alkotott véleményét megvető pillantással jelezte...  
   A reggelink ugyanis kolbászos-sajtos pita csónak volt, kiváló, forró péksütemény, kiváló ízzel, kolbászkarikákkal, melyek ízén, ha itthon vettük volna, nem tűnik fel, hogy nem sertéshúsból készült. Mert bizony, errefelé kaphatók az iszlám világban tiltott alkoholos italok - de a sertés húsa nem elérhető. Ennek persze majd csak hazautazáskor lesz jelentősége...

De hol vannak a népek..?

   Sosem gondoltam volna, hogy ilyet látni fogok, de ezen a napon eljött ez is. Aki járt már Isztambulban, vagy más keleti nagyvárosban, az tudja, hogy a város életének velejárója a tömeg, a nyüzsgő, lüktető sokaság - most viszont mintha Csipkerózsika városában jártunk volna. 
    Róttuk az üres utcákat - Basszus, híre ment, hogy jövünk..? Mit mondhattak rólunk..? - gondolkodtam. Végül miután a Márvány-tenger partjával párhuzamosan futó házsorokon nem találtunk átjárást a part felé, folytattuk hát utunkat nyugat, azaz az előző esti vacsoránk helyszínéül szolgáló börtön és éttermi negyed felé - mi konkrétan akkor is az éttermek egyikét választottuk, szemben a mellettük magasodó műintézménnyel...

Börtön mellett a feketeleves

 - mert nekünk még a kávé az energiaital - leültünk hát a most még enyhén szólva is alapjáraton ketyegő vendéglátóhelyek mellett, egy már korábbról ismert török kávézó teraszán, és a helyi iparosok és ráérő nyugdíjas bácsik között ittunk egy igazi török kávét, melyet forró homokba rakott réz edényekben főznek eredeti török hagyomány szerint. 
   Ezután ideje volt folytatni utunkat - észak felé, a tengerrel a hátunk mögött folytattuk utunkat. A meredek utcán felfelé kaptatva a bezárt boltok mellett mentünk el, szó szerint csak a szél fújt át a néptelen utcákon. 
  A látott térképen nyomon követve utunkat egy csalóka dolog látszik - nem, valójában nem átrepültünk a Beyazit tér felett, de valami miatt a G****e nyomkövetője nem tudott útra illeszteni bennünket... Itt fordultunk a bal alsó sarokban felfelé, a Nuruosmaniye felé...

Az Elveszett Báránykák

 - Hát ide bújtatok! - gondolhattam volna, de nem tettem, midőn a félszigeten átvágva felértünk a dombtetőre, ahol egy téren politikai demonstrációhoz gyülekező tömeget láttunk, s jobbnak láttuk, ha a más országok társadalmi kérdéseibe ne folyjunk bele, akár ide-, akár odaológia legyen is az, haladtunk tovább a Piac és az Aranyszarv-öböl felé. A Piac - az isztambuli nagypiac - és az azt övező bazár negyedben a tömeg kezdett emberi csiszolóvá alakulni, úgyhogy tetszik-nem tetszik, feltettük maszkjainkat. És szerintem ez a SARS Covid-19 eltűnése után is hasznos lesz...

A Legszebb

Legalábbis nekem...  Isztambul tele van építészeti remekekkel, Szinán mester és követői számomra elképesztő tökéletességű és szépségű épületekkel álmodták tele az egykori Oszmán birodalmat, Damaszkusztól Pécsig vagy épp Budáig - de nekem személyes kedvencem a Nuruosmaniye formája - a kő helyett valami könnyed anyagból, csipkéből lévőnek tűnik, díszítés nyanánt az egyszerű geometriai formáit mutatva, melyek légiesen hordozzák a súlyt, mellette a két légies minaret alkot egységes képet - nekem eddig ez a tökéletes épület.  Mi meg ott előtte, nem kevésbé tökéletesen pompázva.

Tovább a Víz felé

   Kis pihenő, és az itt megszokott macskanézés után tuvábbindultunk, és nem nagyon kellett keresni az utat. Innentől lefelé kellett haladnunk, és ha nem mindig láttuk is, tudtuk, hogy le fogunk érni az Aranyszav-öböl parjára és az Öböl bejárata fölé épült, az Eminönü (innen jövünk mi) kerületet Karaköyjel összekötő hídhoz. A kifejezés, hogy "hídhoz", nem pontos. Valójában egy térre érkezünk, melyet a forgalmas út keresztez, a déli oldalán a XVII. századi halpiac, majd Egyiptomi piac áll, bent és körülötte is árusokkal, a történelmi hatást csak kicsit árnyalja a bejáratnál kötelező detektorkapu és az azt felügyelő fegyveres őr. Kicsit odébb a Yeni dzsámi, Isztambul számtalan szakrális helyeinek egyike, tőle nem messze Hatice Turhan szultána türbéje, ahol a XVII.-XIX. század óta számos szultán, feleségeik és hercegek nyughelyéül szolgál. Örök álmukat egy fényességes és hatalmas birodalomról nem akartuk megzavarni, de turistaként megtekinthető. 

Az Öböl és a Teret északi irányból. 

   Ehhez csak az aluljárón kell átkelnünk a forgalmas, autókkal zsúfolt csomópont alatt. Széles, üzletekkel teli - kérem szépen, tömegiszonyosaknak nem ajánlott! 
   Hömpölygő emberfolyam - a boltoknál megálló bámészkodók és az árusok nem segítik a folyamatos haladást - azok a gyökagyúak meg különösképpen nem, akik a levezető lépcsőkön korláttal elválasztott menetiránynak szemben furakodva okoznak torlódást, és nem értik, miért hülyézik őket. 
 - Nem én megyek szembe, hanem maguk mindannyian!

A parton

   A tenger partján mindig szeretek ténferegni. Itt bele nem mennék a vízbe, talán még nyáron sem, de mindig megragad a tenger sós illata, a partok között sürgő-forgó hajók látványa, a horgászok tömege (megjegyzem: egyikük vödrében, szákjában sem láttunk halakat a magukkal hozott csalihalakat leszámítva... De az is lehet, hogy a hosszú állásban szikkadásnak indult szerelékeikez áztatják csak...
   Szemben pedig a lenyűgöző Karaköy negyed, az egykor itt élő itáliai iparosok lakhelye, a domb tetején büszkén álló Galata-toronnyal.  
 - Ide valamelyik nap eljövünk - döntöttük el, de nem, nem itt, hanem még otthon. 

De nem most, most visszatérünk

  az első napi felfedező útról. 
  Hogy merre induljunk? 
 - Menjünk arra, amerre a legrövidebbnek látszik! Itt jobbra, aztán balra, az út csak oda vezet...
   A korábbról ismert út persze az lett volna, ha a parton a Kennedy úton megyünk egészen a Sultanahmet mecset vonaláig, onnan pedig fel a legrövidebb úton, ez viszont a félsziget körbejárását jelentette volna.  
   Itt viszont egy kellemes, boltokkal és éttermekkel övezett utcán a térképen zöld parkként ábrázolt Topkapi palota, az egykori szultáni központ tövében elhaladva értünk vissza a Hagia Sophia és a Sultanahmet teréhez. 

 Járda helyett villamos

   A szűk utcában a villamos modern - és nagy - szerelvényei közlekednek, és mivel az utca építésekor utóbbi nem létezett, jobb híján a képen látott módon szuszakolták be a kötöttpályás szerelvényt. Ilyenkor az emberek közelebről nézik a kirakatokat - a boltból pedig nem ajánlatos rohanva távozni, inkább nézzünk körül, legalább balra... 

Egy kis huszadik századi nosztalgia

   Bizony, a Téren, a korai és a késői középkor remekei mellett egy kiállításra lettünk figyelmesek. 
A kiállítási darabokat nehéz is lett volna elrejteni a kíváncsi szemek elől. Ugyanis elég nagyok voltak.
Autóbuszok. 
Az isztambuli közösségi közlekedés 150 éves fennállását ünnepelik a számukra kellemes emlékekkel. Sorakoztak egymás mellett a régi szép, remekül megőrzött járművek. Mercedes autóbusztól Leyland-ig. Magirustól Skodáig - és a mi szívünknek különösen kedves Ikarusig. 
  "A 90-es évek legendája" - hirdeti a tábla, és azt hiszem, bármilyen emlékeink is legyenek róla, az Ikarus buszaira (és a Ganz vasúti járműire) magyarként büszkék lehetünk a világ számos pontján.
   Most itt, Isztambulban, ahol a lemenő nap fénye fürösztötte narancsszínbe a régi járműveket, és a Hagia Sophia másfélezer éves, sokat látott falait. 
   Lassan visszasétáltunk hát kőhajításnyira lévő szállásunkra. 

Pihenő a tetőn

 Terasz. Jó dolog.
 Tetőterasz. Még jobb.
 Panoráma tengerrel, túlparttal, látványosságokkal. Megfizethetetlen. Illetve - megfizethető.
Isztambul szürkületben - szemközt az ázsiai oldal fényei, előtte a Boszporuszi szorosba be- és onnan kihajózó tengerjárók - Bolgár, román, ukrán, orosz, grúz, török fekete-tengeri kikötők felé hordják az árut.

De most - a Nap Kérdése

 ezúttal nem is hangzott el.
 - Tegnap messze mentünk vacsorázni. Most megnézzük itt, a szomszédban valahol - döntöttük el.
 Összekészültünk és kimentünk az utcára. 
 A szomszédban a Kis Piac, a bejáratánál egy modern, csupa üveg étterem hívogatott minket. Kívülről kényelmes, tágas, és nyugodt helynek látszik.
 - Nézzük meg itt - döntöttük el.
  Mit együnk..? 
  Nem könnyű a választás!
  Fényképes étlap, gusztusosan megkomponált képekkel, és amint azt a szomszédos asztaloknál - feltűnés nélkül! - láthattuk, a képek a valóságot adják vissza! Fennséges látvány, kellemes illatok - és hihetetlen látvány! Az egyik asztalnál cserépedényben készült ételt rendeltek, melyet az asztalnál bűvöltek, tűznél melegítettek, nem kis attrakciót keltve, és végül a felszolgáló fiú a cserépedény nyakának látványos letörésével szabadította ki a benne rejlő illatos-szaftos ételt, amit akkor még nem tudtunk mi. 
  - Legközelebb mi is kérünk ilyet - döntöttük el, miközben hozták a mi korábban megrendelt finomságainkat. 
  Darált hússal töltött padlizsán dürüm tésztával, illetve iskender kebab paradicsomos szósszal. 
 Hozzá italként...
  - Mecsetek közelében nem árusíthatunk - szabadkozott a fiatal pincér, amikor sört fortattam. 
    Míg az én kedvesem ásványvizet kért, az övé... 
   - Ayrant kérek - böktem rá a az itallapon az általam kedvelt íróra. Hm, kedvelem, pedig egy ismert regényt sem jegyez, ellenben remekül mutat a poharamban...

   Levezetésnek egy kis desszert... Mézes édesség, úszik az édes lé tetején. Finom, remek vacsora volt. 
Azért így vacsora után jól esik egy kis séta.  
   A napnak itt vége is volt a terveink szerint... Hiszen egy sört a szobánkban is tudunk bontani, és meginni a tetőn...

Aztán következett a hosszabbítás!

Aztán másféle desszert is...

  Isztambul szép, az esti arca más, mint a nappai - ragyogó fényes. Egy séta az esti Kis Bazárban.
Majd a szállodánk kis utcáit járjuk körbe, amelyeket idefelé a taxiból megcsodáltunk. 
  Az éttermek személyzete itt unottan, ott lelkesen tessékelne minket befelé.
 - Köszi, már vacsoráztunk - hárítorttam el az invitálást. 
Az egyik hely előtt a behívó ember egy valóságos performanszot adott elő, gesztikulálva és angolul, sima fejbőrén csillog az utcai lámpák fénye, arcán orvosi maszk - kevés helyen viselték! - és közben: 
 - Hölgyem-uram, jöjjenek be... Csak egy kis desszertre! - a körülötte állók nevetnek - Legalább egy teát igyanak meg! - kér minket.
  Teri megáll:
 - Akkora show-t adott elő, legalább egy teát igyunk meg, megérdemli - mondja.
 OK, betértünk hát. Barátunk mindjárt odapenderült hozzánk: A legjobb asztalt adjuk, jöjjenek...
Azzal leültetett minket egy valóban remek asztalhoz. 

Antik türkiz

...a nevével ellntétben egész modern hely, és kevéssé kék... Ide tértünk hát be, és nem bántuk meg. Itt is ragadtunk, de ez majd később jön...
Meccsnézős hely, a méltán népszerű Efes sör hirdetéseivel, kértünk hát mindjárt egy-egy korsóval...
S amíg csapolták, körülnéztünk. 
  A bejáratnál egy lesátorozott terasz, aztán a beltér. Mint mindenütt, itt is kényelmes berendezés, párnázott padok, meleg színű kárpitok, a falakon történelmi korokat idéző képek és díszek mellett óriási LED tévék, melyeken az aktuális futball EL és BL meccsek, a mennyezeten pedig színes lámpák barátságos meleg fénye világított.  
   A szomszéd asztaloknál pedig látványos és illatos vacsorákat eszegettek párok és kisebb társaságok. 
Egészségünkre - koccintottunk egy gyöngyöző korsó sörrel. Illetve kettővel, mert egy itallal nehéz ugyebár...

És ekkor beüt a ménkü...

 Baj persze nem volt. Lássuk be, az ajánlott másfél méter távolságot sem tarthattuk a többi vendéggel, ami járványcsúcs idején önmagában kockázatos lehet. Pedig emitt orosz turisták fogyasztottak, amott franciául beszélő pár várta a vacsorát, itt mellettünk meg két pár... 
 - Milyen nyelven beszélhetnek..? - találgattuk. Néha angolul, néha szláv nyelven, néha törökül. Akkor most..? 

A ménkü vaku villanás képében jött...

 - ugyanis szomszédaink kérték a pincért, hogy fotózza le őket. A pincér toporgott, kereste a megfelelő szöget, mint Dzsudzsák szokta fénykorában. Én meg odébb hajoltam a székemen, és mutattam neki, hogy innen tessék!
Ó, derültség, megköszönték, majd...
Majd kértek nekünk még két sört. 
Ezt mi köszöntük meg... És koccintottunk. Nem volt nehéz, asztalaink szinte összeértek. 
   És akkor a délvidéki barátkozós mondat, amit Hadházy Laci másr régen megénekelt: 
 - Where are you from? - kérdezte kerek arcú szomszédunk, honnan szalasztottak minket.
 - From Hungary - feleltem - and you..?
Elmosolyodtak, és szomszédunk rávágta: 
 - I am Bulgarian - és ekkor felujjontunk mindketten, ami nagy derültséget váltott ki. A barátnője lengyel, mint megtudtuk. A testvérem helybéli, török - mutatott a másik férfira, az ő párja pedig ukrán. 
  Szuper, koccintottunk, örültünk, aztán elkezdünk beszélgetni az ő magyar tapasztalataikról. Jártak-e már nálunk, gulás, magyar bor. És a pálinka...
 - Én inkább vodkát vagy whiskyt iszom - mondta Katarzyna, a lengyel hölgy, a pálinkát sosem mertem megkóstolni. A bolgár rakiát dicsértük, aztán elhangzott, hogy majd egyszer a magyart is megkóstolják.
  Ekkor Teri odasúgta: 
  - Mindjárt jövök, hozok valamit a szobánkból... Én tudtam, mit.
  - Hová ment? - kérdezték újdonsült barátaink.
  - Csak egy perc - s mire két mondatot váltottunk, Fürgén Surranó Kedvesem ott is állt, kezében egy hosszúkással, ami nem téliszalámi volt, a hat fős nemzetközi társaságból pedig megalakult a

Hét fős zsűri

...vasárnap este.
  - Kérjünk hat poharat... - azzal az asztalra letett egy üveg Agárdi szőlőpálinkát - ami szerintem egy igen jó pálinka, de most a nemzetközi aperitif bizottság jól megmondja.
    Odaléptünk az egyik szimpatikus pincérhez. 
 - Hat poharat szeretnénk kérni
 - Hozhatok hetet, ugye..? - kérdezett vissza.
 - Természetesen!
Azzal az Agárdi Szőlő Isztambulban átlényegült török, lengyel, ukrán, bolgár - és nem utolsósorban magyar emberek testévé-lelkévé.  

A vélemények.

   A vélemények őszintének tűntek, de nem idézném őket szó szerint, hacsak a gyártó meg nem kér rá külön... Az biztos, hogy kifejtették, hogy kár, hogy eddig nem kóstolták meg a magyar pálinkát, mert sokkal finomabb, mint a vodka-whisky-konyak-gin..
 - Talán a slljivovica és a bolgár rakia ilyenek - tapintottak rá a lényegre...
A legőszintébb véleményt talán a pincér fiú fogalmazta meg, de az majd csak másnap fog megtörténni, egy következő számban mesélem el...

Napzárta

 Ezzel a véletlen találkozással zártuk hát a napot, meg persze egy rövid sétával. 
 Aztán már csak a másnapi túratervet kellett megtervezni - de ezen nem sokat stresszelünk, hiszen még rengeteg időnk van itt!

 (Folytatjuk)
 

Utószó:
Amikor a Főnök a saját képmására teremti a portékát...