2021.10.30

Korán ébredni nem jó.
Naggggggyon nem...
Hétköznap sem, pláne nem szombaton, egy gyenge négy órás alvás után...

   De ma igen. 

   Aki figyeli a dátumot, az tudja... A 2020-as sitssommer után komoly elszántsággal vetettük bele magunkat a foglalási oldalak - nem, nem az utazási irodák - kínálatába. Ennek eredményeképpen ma - gépre szállunk! 
   Az utóbbi másfél év korlátozásai után döntöttünk, foglaltunk, és most ébredeztünk.
 - Nem kelsz..? - nyöszörögtem a párnák mélyéről az én kedvenc feleségem felé, miután ő sikeresen lenyomta az ébresztőt - majd az enyém vert fel engem. 
 - De már kelek...
 - Akkor ne lustizz, goooo, nehogy lekéssük...!
Szerencse a szerencsétlenségben - hogy az én ébresztőm az övé után EGY percre volt állítva. 
Négy óra egy perc. A kávégép már tette a dolgát...

   Indul a kaland!

 A menetrend szerint 9:00-kor indulunk, 8:30-kor beszállás. Ehhez - 5-kor el kell indulni itthonról. 
A reggeli rutin rendben folyt, kutyák-cicák megetetve, kis séta végrehajtva, és a tervezett öt órai időpontban kedvesem a zuhanyt is elzárta, a végén még tényleg elindulunk!
  Végre mindenki felöltözve, csomagok a kocsiban. 
 - Útlevél, tárca..? 
 - Fertőtlenítőszerek? 
 - folyt a checklista ellenőrzése. Aztán...

   Néptelen utakon

   Szombat hajnal öt körül fura időpontja a világnak. Lefeküdni már késő van, felkelni még korán. Talán néhány munkába igyekvő álmos dolgozó ül autóban ilyenkor - meg a magunkfajta utazók, akik számára a reggeli járatok előtt ajánlott két-három órával ajánlott érkezési idő ilyen pacsirta típusú napindítást abszolválni még a magamfajta bagoly típusú ember számára is. 
 - Nem vállalnám minden nap, de most az egyszer...
 Utunk jóformán üres aszfaltcsíkokon vezetett. Azt az egy-két álmos embert könnyedén megelőztük, és a Millenium Falcon dinamizmusával hagytuk magunk mögött. 
  Kis idő után ráfordultunk az M1-es pályára, ahol már kicsit változott a helyzet. Az utazók hozzánk hasonló elszántsággal haladtak előre, míg a fáradt hazajárók valóban fáradtak: a sokszor német rendszámú autókkal hazafelé tartók ezer kilométer után nálunk kezdenek fáradni, sőt, olykor haladó fokozatot mutatnak be annak minden izgalmával.
   Az izgalmak az M1-M0 elágazásig tartottak, ahol is az izgága kartácsok elballagtak az M7/M6/M5 irányába, mi pedig a fitt Fittipaldikkal a Budaörsi úton tovább, majd az Egér út - Galvani út - Budafoki út - Rákóczi híd vonalon ismét alvó városon át autóztunk kényelmesen, csak a zöldhullámnak megfelelő tempó tartására ügyelve. Forgalommal csak az Üllői út - Repülőtéri út vonalon találkoztunk - rokon lelkek személyautókban és taxikban tartottak ugyanoda, ahová mi is...

   Liszt Ferihegy

 Huszonhat hónap után. Vártuk, nagyon, és most itt vagyunk...
A parkolóban a megszokottnál több üres hely, de azért van autó rendesen - állapítottam meg. Azért még látszik, hogy a forgalom nincs a járvány előtti szinten... Ennek jele később még szomorúbb módon volt látható. 
  Miután a terminál mellett parkoltunk, egy-kettőre beértünk az indulási csarnokba. 
  Első utunk a check-in pulthoz kellett, hogy vezessen. Noha a bejelentkezést már itthonról elvégeztük, a feladós poggyászok miatt odaléptünk a megfelelő pultok egyikéhez, ahol a felirat hirdette úticélunkat: 

   Turkish Airlines - Istanbul

  A földi (naná, egyszer megnéznék marsbélit...) kiszolgáló hölgy udvarias és barátságos volt, miután nem álltak mögöttünk a sorban, megbeszéltük vele, hogy az óvintézkedések minket védenek, nem lesznek sokan a gépen, a végén azt is elmondta, hogy ma rövid napja lesz, és nemsokára mehet haza a családjához - mi pedig vakációzni a napfénybe. 
  Jó utat kívánt, és mosolyogva váltunk el egymástól.  

   Biztonság első!

  Miután hasonló tempóban átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, bejutottunk a Fogyasztás Rajongóinak Paradicsomába - a Liszt Ferihegyi Repülőtéren a beszállni kívánó utasokat gondosan az utazáshoz szinte nélkülözhetetlen parfüm-whisky-cigaretta hármas hegy között vezetik át. Nem tudom, a holmijukat épp elcsomagolni igyekvő, nadrágszíjukkal birkózó, közben az indulási menetrendet kereső utasoknak kisebb gondjuk is nagyobb. 
   Minden esetre ezzel zárult a reptéri regulák szerint két órával számolandó procedúra - hat perc negyvenkét másodperc alatt. 
  Szuper, eszerint csak egy óra ötven percet kell hasznosan eltölteni...
  Okés, akkor a Biztonság az Első! Keressük hát fel a reptéri Fertőtlenítő Állomást.
 Ez a lépcsőn jobbra felmenvén a dohányzó teraszon túl szokott volt található lenni, ahol indulás előtt rendszerint frissítettük volt magunkat. 
  Hát, most maximum a hűs szél frissít minket, miután a büfé - zárva. Na jó, korai az időpont, ám sok az utas, de mindenki döntse el maga, akar-e keresni vagy nem...
   Ekkor életbe léptettük a B Tervet. Mert ha nem kapunk jótékony fertőtlenítőszert - akkor elővesszük azt, amit hoztunk!
   A második. Az egyik gyorsétteremlánc üzlete nyitva van, a reggeli menüből választottam. Ismervén a repülős menüket, indokolt lehet a bemelegítés. Nekem, kedvesem "nem éhes" - basszus, öt-hat óra múlva lesz a következő alkalom...
   A járvány még nem múlt el - szomorúan jelzik ezt a betonon álló több tucatnyi leparkolt Lufthansa gép...

   Be és fel - szállunk!

Némi várakozás után aztán eljött az a perc, amit vártunk.
Nem kis segítséget jelentett az erre készült applikáció, amivel telefonomon követhettem gépünket már ideúton. S ami nem kis dolog - a földet érés pillanata tökéletesen valós idejű volt, a vasmadár (tudom, leginkább alumínium, ornitológiai elemzésekbe nem is mennék bele) szépen beállt a kapuhoz. Kiszálltak az érkező utasok, ellenőrizték a Csövet, majd...
   Elhúzták a kordonokat a beszállítókapu elől, az utasok zöme erre tolongva sorakozni kezdett...
 - Istenem, csak nehogy lemaradjon ennyi okos ember - gondoltam, de talán mondtam is. 
Végül mi is felálltunk, beszkennelték iratainkat, és elindultunk a csövön át.
Pár pillanat múlva csattant a biztonsági öv, mi pedig ott ültünk, és vártuk, hogy a futópálya végére guruljunk. 
   Páratlan érzés. Sokadszor élem át, kilencvenötödik alkalommal, mégis lenyűgöz. 
  Állunk pár másodpercig. A hajtómű alap fordulaton. Aztán felpörögnek a Pratt & Whitney erőművek, s miközben a gép meglódul, a sivítás dübörgésbe csap át... Hb 25 másodpercig rázkódunk, majd a futómű rázkódása elmarad, miközben a talaj elkezd távolodni, és pillanatok alatt messze az épületek és tereptárgyak szintje fölé kerültünk.

   A felhők felett mindig süt a nap...

A táj gyorsan eltűnt a felhők alatt, s az előttünk lévő ülés háttámláján a beépített érintős kijelző interaktív infopanelén a térkép és a repülési adatok követése remek szórakozásnak bizonyult. Ezt a fícsört mostanában egyre kevesebb légitársaság kínálja, ezt írjuk a Turkish javára. 
  Aztán a reggeli felszolgálásakor megértettük, hogy a Turkish fedélzeti kiszolgálása is egészen kiadós, önálló reggeliként is megáll. Azért nem bántam a Whoopert...
   Ezt követően már semmi más dolgunk nem volt, mint élvezni a kilátást, és azt, hogy - a felhők felett mindig süt a nap.

  A térképet figyelve láttuk, amint a Kárpátok felett Vajdahunyadot elhagyva fordultunk délnek Plovdiv irányába, majd már Törökország felett keleti irányba.
  A Márvány-tenger - napfényben fürödve, lélegzetelállító látvány. Már ezért megérte gépre szállni.
Ekkor már alapjáraton jártak a hajtóművek, és a magasságot fokozatosan csökkentve közelítettük Törökország Ázsiai partját. Ekkor már nem volt "térkép e táj", és láttuk, "hol lakott itt" annyi gondolkodó, uralkodó,  Konstantinápoly majd Isztambul, Bizánc és az Oszmán Birodalom nagyjai, és az itt fogságot vagy épp menedéket találó honfitársaink. 
   Aztán egy forduló után immár ereszkedünk a Boszporuszon át a vadonatúj Isztambul Repülőtér felé.

A többi már csak technika: A gép a földet érés után szépen beállt a kijelölt kapuba, mi pedig némi tollászkodást követően kiszálltunk. Az utastársaink tolongásán hamar túltéve magunkat követtük a csomagkiadó szalagok irányát jelző táblákat, s miután egy városnéző sétával felérő távot legyalogoltunk, ott álltunk a vámellenőrzés sorában. Nem ment könnyen, mert az egyik kijáratnál csak törökül volt kiírva, hogy "csak török állampolgárok", így sokadmagunkkal - kvázi minden második utas - vissza kellett, hogy forduljon, hogy kissé odébb beálljon egy másik sorba...  

   Törökország

Végül bebocsáttatást nyertünk Törökország területére, miután rövid pillantást vetett a tisztviselő útlevelünkre, a képernyőre, ahol nyilván látta felvillanni a Budapesten beszkennelt védettségi adatainkat is.  
  Kiértünk hát a hatalmas érkezési csarnokba, ahol látszott a taxitársaságok pultja, mosdók, üzletek, és minden olyan, amire érkezéskor szüksége van az utasnak. 
  A szalagon rövidesen megjelentek csomagjaink - Kedvesem kedvetlenül vette tudomásul, hogy a bőröndjének amortizáltsága jelentősen nőtt.
   A húzó kar letörve, ám gondosan betűrve a bőrönd külső pántja alá. 
 - Na, szuper, eddig a görgője, most a húzókar...
Akkor reklamáljuk meg, ott a csomag ügyintézés - mondtam, és elindultunk a Hivatal felé.

 - Először kimennék elszívni egy cigarettát - mondta Kedvenc Nejem - azzal elindultunk a kijárat irányába.

Ezzel lassan végére érünk mai posztom első felének. 

Aki úgy érzi, most igyon egy kávét, szívjon el egy cigit, rövidesen folytatjuk..

Készen állunk..?

Hamvadó cigarettavég...

   Elhamvadt a cigarettavég a terminál üvegfalán kívül.
 - Nem mindegy, hogy hol dohányzom. Olvastam, hogy Törökországban tilos közterületen a dohányzás - mondta Ő. Erre én felvontam a szemöldökömet, mert lássuk be, nehéz elképzelni Isztambul utcáin a járőröző csikkvadászokat. Megpróbálom - nem megy... 

Na de a baj nem itt kezdődött...

  Hanem ott, amikor kitaláltam, hogy a taxizás - noha csak 36 kilométer - előtt csak benéznék a mosdóba. 
A kijárat itt ugyanis egyirányú út - ha kijöttél, már vissza nem mehetsz a csarnokba. Ezt a táblákon kívül géppisztolyos rendőrök is segítenek megérteni. 
  Ha nem, hát nem - azzal odaléptünk a taxidroszthoz.
 Ott három díjszabás került kifüggesztésre, várható árak feltüntetésével. 
Van ugyebár a mikrobuszos luxus shuttle, a Kék Taxi és a Sárga Taxi. 
 - Ajánlom ezt, nagy és kényelmes - mondta a kitűzős diszpécser, rámutatva egy indulásra kész fekete mikrobuszra. 
  Ránéztem, majd a csomagjainkra, ketten álltunk ott egy-egy bőrönddel, igaz, Terié kissé handikeppes volt.
 - Ketten vagyunk, kevés csomaggal, szerintem az épp jó lesz - mutattam a sorban az első Sárgára. 
 Elmosolyodott, és pillanatokkal később már a sofőrrel együtt tették be csomagjainkat a Fiat csomagterébe. 

   Indulhatunk? És hová?

   A sofőr a címet már gurulás közben nézte, hümmögött, és aházott.
   Már a reptéren kívül haladtunk a gyorsforgalmi úton, amikor begépelte mobiltelefonja útvonaltervezőjébe a címet, ami adott valamilyen eredményt. Két dolog zavart: vagy négy találatot hozott a keresés, másrészt a szerintem legvalószínűbb találat körül minden utcát piros színnel jelölt a térkép...
   Aztán még kétszer félreálltunk a leállósávban a térképet babrálni, majd elindultunk, miközben a derék sofőr többször hívott valakit, gyanúm szerint többek között a szállodát is - szerintem lövése nem volt, hogy hol fogunk lakni. 
   Miután az autópályáról letérve egyre lassultunk, amikor egy soksávos bevezetőről letértünk az Aranyszarv Öböl irányába - beálltunk. Nem mi, hanem a forgalom.
  Derék vezetőnk többször elnézést kért, mondta, sorry, traffic - szerintem kábé ennyit tudott angolul, majd észrevehette feszengésemet. Mint emlékezhetünk rá, a reptéri mosdóba végül nem jutottam be, erre törökül kérdezett valamit, és jó szándékkal adott nekem egy félliteres ásványvizet. Jótékonyan ignoráltam eme nedűt, így mindenkinek kellemesebben telt az út hátralévő része. Márpedig ez eléggé kalandosra sikerült, a jószándékú emberünk többször próbált kerülőutat találni sikátorokba befordulva, gyakran egyirányú utcában menetiránynak szembe, azt meg ha nem látom, nem hiszem el, hogy letekert ablaknál kikiabált a sarkon üldögélő boltosoknak:
 - Szoktak erről szembe jönni, vagy mehetek? 
 - Mehetsz, menj - válaszoltak, a szavakat persze nem értettük, de a gesztusok beszédesek voltak. 
Kényelmesen hátradőltünk, és nézegettünk - és láttuk, hogy hová fogunk eljönni túrázni, és hová fogunk beülni enni egy helyi fogást...
Végül ott forgolódtunk, ahol a térkép alapján a szállást sejtettem - basszus, kb száz méterre lehetünk - jegyeztem meg. A szűk utcákban még vagy fél órát eltöltöttünk, és nem tudtam, hármunk közül kinek van legjobban tele a puttonya. Végül megálltunk egy sarkon - itt vagyunk - mutatott egy irányba.
 Kissé bizalmatlan képpel szálltunk ki az autóból, amibe egy család már ült volna be türelmetlenül.
 - Erre, erre - mutatta, és megindult az egyik bőrönddel a kezében, mint Yoda Mester a Dagobán, amikor Luke-nak mutatta az utat a dzsungel mélyén rejtőző kis házáig.

A mi kis házunk

 végül ott állt előttünk, illetve mi álltunk ott ő előtte. A taxis így valóban elhozott minket, és valóban annyit lért, amennyit előre mondott (és amennyit előre leolvastam a díjtáblázaton), így fáradságáért egy kis borravalót is kapott, amit alig mert elfogadni.
   Megérkeztünk hát. 
   Bejelentkezés, szobakulcs, szoba ellenőrzés - addig rutinosan nem fizetünk, amíg nem láttuk, milyen...
 Kicsi, kényelmes, megfelelő, a foglalási oldal képei valósak...
Azért egy-két meglepetést tartogatott. 
A szoba ablakokkal kerített "nappali" felébe beállított emeletes vaságyat még meg tudom érteni - gyerekes pároknak, illetve gyerekekkel érkező pároknak ideális - de a vaságy odébbhúzása után nyitható-csukható ablak, illetve a vaságy és a fal közé felapplikált (szerencsére) lapos tévé furcsa ötlet lehetett. Utóbbi nyilván akkor került fel a falra, amikor a sarokban még kanapé volt...

   De nem szobázni jöttünk!

  Először is a tetőteraszt vettük szemügyre. Kilátás a Boszporusz szorosra, az ott elhaladó hajókra, hátunk mögött a Hagia Sophia kupolája és minaretjei, kicsit odébb a Szultanahmet - Ahmed szultán Kék Mecsetje, szemben az ázsiai part a modern látványosságokkal, az óriási tévétoronnyal és az új Nagymecsettel...
 - Imádom - jegyeztem meg a kilátásra, a tenger illatára és a 20 fok feletti napsütéses időre egyaránt. 
   Ideje indulni - hová is..? 
 Ja, itt szemben mindjárt egy kisbolt. Betértünk, és láss csodát - a chipses és tejtermékes pultok mellett Efes sörös hűtők kínálták a söripar termékeit, valamint a Raki is jelen volt a polcon.
  - Okés, akkor először vegyünk pár dolgot, és vigyük fel a szobába - döntöttük el. 

Isten hozott minket - három és fél év után...

   Vacsorázni sétáljunk el a Kumkapi negyedbe - kérte Teri.  
 Miután szállásunk a Szultanahmettől pár méterre volt, pontosan ismertük az utat - és hihetetlen jó érzéssel töltött el minket a séta a jól ismert területen, kis utcákban ahol pontosan ismertük a járást. 
   Végül ott álltunk a sarkon, ami a Kumkapi negyed bejáratát jelentette, az autóktól akadályokkal elzárva. Jobbra a korábbi szállásunk, mely idén már nem volt elérhető - ennek oka, hogy már felújítva, új néven üzemel. Jó tudni, hátha legközelebb...
  Elindultunk hát a kulináris negyed, a Kumkapi felé - jobbra egy börtön épülete mellett haladtunk el. Ez önmagában is komor épület, melynek szomorúságát fokozza a kontraszt, amit a szomszédos fényes éttermekből felszűrődő színes fények, fűszeres ételek, és a lüktető városrész hangjai jelentenek.
 - Biztos vagyok benne, hogy a büntetés része ez is - jegyeztem meg...

  Beültünk bizony

   Be, az első helyre, ahol kicsit talán túlzott szívélyességgel invitáltak minket. Az idősebb pincér bácsi készségesen vezetett fel minket az emeleti teraszra, ahol élvezhettük a kilátást. 
Válasszunk - persze, amikor az ember élvezné a látványt, élvezné az étlap kínálatát - kissé nehezményezi, ha fél percenként kérdezik meg, hogy sikerült-e választani. 
    Végül sikerült. emellett az előételként felkínált fogásokból is választottunk kettőt - az egyikre emberünk azt mondta, "octopus", de mi egyetértettünk benne, hogy valamilyen nyers halkarika volt oliva bogyóval, nem polip, Egyébként finom volt, mint ahogy a hússal töltött szőlőlevél is. 
   Ittunk is, bizony, finom, friss csapolt Efest, a garatfertőtlenítést pedig Yeni Rakival végeztük - a járvány ugyebár mégsem játék!

   Levezető séta

 
Isztambul egy nagyszerű város. Más és más arcát mutatja minden napszakban. Visszaúton már a késő esti fényekben úszott, és mi kényelmesen lépkedtünk az enyhe októberi időben. 
  Kicsit fáradtan a korai reggel után, igen, de utunkat pár percre meg kellett szakítanunk a szerintem egyik legszebb terén a földkerekségnek - a tér két végét a középkor elején és végén épült két lélegzetelállító épület magasodik. Ezek éjszakai kivilágításban... Ezt a fénykép nem adja vissza. 
Ezt látni KELL. Mindenféle vallási áhítat nélkül vagy éppen azzal - a kersztény és az iszlám építészer és az azt művelő tudósok és művészek előtt meghajtja  az ember a fejét. 

   Mi pedig lehajtjuk fejünket

   Párnánkra, hiszen későre járunk. 

  De már este tervezzük a másnapi utat, és azt hiszem, nem maradunk szobánk fogságában, bizony nem...

(Folytatjuk)