2016.05.20.

  Az éjszakai viháncolás a német lányokkal - neem, nem én viháncoltam velük sajnos, ők maguk zajongtak a riád tetején - kicsit kimerített, tudtam volna még aludni. Ennek ellenére a megszokottól korábban keltünk, hiszen a megbeszéltek szerint reggel hétkor várhattuk a túra szervezőit. Ezen a napon terveink szerint ugyanis 200 kilométeres út várt ránk, az Atlasz lábánál álló Marrákesből az Atlanti-óceán partjára, Essaouriába tartottunk.
   Ezúttal korán keltünk, és miután reggeli héttől állt rendelkezésre, azt kihagyva 7.00-kor már az ajtóban vártuk az idegenvezetőt. Biztosan kérhettünk volna korábban is ellátást, azonban a népes család láthatóan egyetlen tagja értett angolul, a többiek mind franciául vagy arabul próbáltak velünk kommunikálni, változó sikerrel. A gesztusokat értettük, a szavakat kevésbé... A napot így is szokott helyünkön, a rijád tetőteraszán napfürdőzéssel kezdtük. A kora reggeli nap máris forrón tűzött-  a magam fajta nyárimádó ember őszinte örömére. Az európai szemnek egzotikus, kicsit az Ezeregyéjszaka meséinek díszletét idéző városkép a csipkézett peremű palotákkal, az épületek fölé emelkedő pálmafa-lombokkal valóban mesés látványt nyújtanak. A panorámán körbetekintve a mecsetek hasonló, ám mindig mégis egyedi tornyainak látványa és a parabolaantennák és távközlési átjátszóállomások lenyűgöző kontrasztot alkotnak elvegyítve az évezredes arab-berber építészeti és műszaki remekműveket a XXI. századi technológiával - biztosítva minden, itthon megszokott kapcsolat kiváló működését.
   Ennek ellenére számomra a több évszázados épületek szépsége a domináns - még ha a Mesteremberek időnként meghökkentő dolgokat képesek is elkövetni...
  

    Az előző napi túrához a vezető pontban a megbeszélt időpontban érkezett, ennek megfelelően tudtuk, ma is korrekt kiszolgálást kapunk, így az előleg után a teljes részvételi díjat kifizethetjük. 
   Hét után két perccel kopogtattai ks a rijád nehéz fa kapuján, és egy idősebb úr állt ott.

 - Essaouria?

- kérdezte egyben mondta.
 - Igen, mondtuk, s azzal indultunk is kifelé. Mégy egy pillantást vetett a jegyünkre, és mutatta az utat az első kis térig, ahol a fehér Iveco kisbusz leparkolt. A Rijad Chennaoui autóval ugyanis nem megközelíthető, a szűk sikátorokban csak gyalog, kerékpárral, vagy robogóval - azzal viszont kanyarban egymás elől elaraszolva - lehet közlekedni.
   A kisbuszban az utastér szinte tele volt - a második soron egy francia pár, mögöttük egy orosz család ült, így
vezetőnk kérdően nézett ránk, hogy megkérje-e az utasokat, hogy húzódjanak összébb, ezzel a két szabad hely a miénk lehet, vagy beülünk a vezető melletti két helyre - mely kicsit kisebb teret ám előre teljes kilátást kínált.
    Gondolkodás nélkül az első sort választottuk - így ugyanis szó szerint páholyból láthattuk Marrákes szűk utcáit, a palotákat, a tereken pezsgő életet. És láthattuk a város szélén épült modern luxusszállodákat az eléjük parkolt milliós (dollárban!) autócsodákkal.
   Pár perc múlva pedig már a vörös-sziklás félsivatagos tájon haladtunk porfelhőt húzva magunk után - írhatnám.  
   de porfelhőről szó sem volt: a Magyarországon megszokottnál nagyságrenddel jobb minőségű, kétszer két sávos országúton suhantunk nyugat, az Atlanti-óceán felé.
   Egy országúti pihenőhelyen megálltunk, vezetőink húsz perc szünetet engedtek nekünk a mosdó illetve a büfé igénybevételéhez. Egy hatalmas, faszerkezetes vendéglő ben álltunk, illetve ültünk le a francia párral közösen, pár szót váltva velük. 

   A hely zsúfolásig volt turistákkal, láthatóan a Marrákes és Essaouria között utazó turisták alkották a hely bevételi forrását, amelyről a parkolóban álló kisebb-nagyobb buszok, valamint a vendégek által beszélt nyelvek bábeli sokfélesége árulkodott. A helyen egyébként példás tisztaság,
 gyors kiszolgálás, széles étel- és italválaszték - és sok másik mellett a magyar zászló is várták a vendégeket.
   Alig elfogyasztottuk szerény reggelinket, máris letelt a húsz perc - indultunk tovább.

Utunk apró falvak mellett

vezetett el, és Chichaoua volt az egyetlen nagyobb város, melyet utunkon kereszteztünk. Miután az N8-as jelű út Chichaoua főterén elfordult délnek, Agadir irányába, mi a körforgalomból kihajtva Essaouria felé haladtunk tovább.
   Az addig jórészt vörös talajt szürke színű köves félsivatag váltotta fel, s ahol a mezőgazdaságilag művelt területeket jórészt kőfalakkal körbekerítve igyekeznek megvédeni az illetéktelenektől, első sorban a legelésző vadállatoktól. A gabonatáblákat lassan olivaültetvények váltják fel, melyeken hol sűrűbben, hol pedig ritkábban teremnek az argánolaj cserjék.
   A második megállónk egy ilyen argán-ültetvény mellett várt minket. A félsivatagos táj számomra önmagában izgalmas volt, azonban a leállósávból a földekre lemenve egész furcsa látvány tárult a szemünk elé: az argáncserjéken kecskék legelésztek, és ezt érdemes szó szerint érteni. Korábban fényképen láttam azt, amit most a valóságban: a jámbor patások a fák ágain állva legelésztek.
   A jelenséget nehezen tudom értelmezni, ugyanis igaz az, hogy nehéz elképzelni, hogy a jószágok maguktól mentek volna fel az ágak közé, ugyanakkor biztos, hogy nem voltak odakötözve (megnéztem...), és a száraz talajon semmit sem találnak, így a helyükben én is a lombok között kerestem volna a napi betevőmet.
   A kecskék megtekintése után önként átadtunk némi aprópénzt a tulajdonosoknak, akik erre udvariasan emlékeztettek minket.

  Egy gyors fejszámolás - és megértettem, hogy ez a fajta attrakció bizonyosan többet hoz a konyhára, mint az argánolaj és a kecskesajt, amit a derék pásztorok előállítanak.

   Argánolaj

Pár perc után folytattuk utunkat a kellemes napsütés és erősödő meleg fedte tájon.
Rövidesen újabb megállót tettünk. Egy kis faluban egy argánolaj-feldolgozó üzemet tekinthettünk meg, ahol a rendkívül szimpatikus, angolul kitűnően beszélő idegenvezető lány elmondta, hogy a világon csak itt folyik az argánolaj tradicionális kinyerése - és mindezt 24 órán belül másodszor hallhattuk autentikus forrásból.
   A rövid látogatást követően bevezettek minket a mintaboltba, ahol a több évszázados tradicionális technológia ide vagy oda, a XXI. századnak megfelelően gyönyörűen berendezett tárlókon mutatták be a részben táplálkozási, részben kozmetikai célokat szolgáló készítményeket, és ahol természetesen bankkártyát elfogadnak.
   A kislánynak őszintén bevallottam, hogy engem inkább a technológia és az építészet érdekel, a kencék magamra kenése kevésbé - igaz, az étkezési argántermékek kóstolása során valóban kitűnőnek találtam a félkész- és késztermékeket. A helyiek cseppet sem bánták, hogy vásárlás helyett a munkájuk és az otthonuk iránt mutatok érdeklődést: szívesen megmutattak mindent.

   Rövidesen visszaszálltunk kis buszunkba, és folytattuk utunkat immáron a tengerpart kapuja, Essaouria felé.
Hamarosan elértük a tengerparti várost. Az elővároson át elhaladtunk a máig működő katolikus templom mellett, és rövidesen leparkoltunk a kikötő melletti parkolóban. Tíz óra után pár perccel már szálltunk le a buszról beszívva a tengeri kikötő sós-vizes-halas illatát.

Végre: Essaouria

 - Négykor találkozunk. Kérem, legyenek pontosak - kérte vezetőnk, majd becsukta a jármű ajtaját és elhajtott.
 - Menjünk, ott, ott a kikötő és az erőd - siettem volna, mint egy gyerek, páromat magam után vonszolva.
-  Ne rohanj, arra megyünk - nyugtatott.

   Pillanatok alatt elértük a parti erődöt, mely valószínűleg a gyarmati idők maradéka: az erőd, és mögötte a város épülete egyaránt a franciák örökségéről tettek tanúbizonyságot. Talán csak az itt megszokottnál kevesebb fa jelzi, hogy nem Dél-Európa valamely kikötőjében, hanem Afrikában járunk.
    Az erőddel szemben nyúlik a vízbe a kikötő mólója, amihez kikötve kis halászcsónakok sokaságától kezdve a méretesebb halászhajókig bezárólag rengeteg vízi alkalmatosság volt kikötve vagy épp szárazra emelve.
   A mólón összeverődő izgatott tömeg, mely kereskedők és
árusok színes kavalkádjából, és a felettük köröző sirályok rajából állt, jelezte egy újabb halászhajó érkezését. Percekkel később megérkezett és a mólóhoz simult egy viharvert, ám fürge hajó.
   Ekkor zajos alkudozás kezdődött arab nyelven, melynek során ládaszám cserélt gazdát a zsákmány, és ki kézben cipelve a műanyag rekeszeket, ki biciklire akasztott vödörben, volt aki csak néhány halat, volt, aki viszont kombiautója csomagtartóját megpakolva távozott a helyszínről.
   Volt, aki csak a szomszédban álló sütödéjébe vitte át a friss zsákmányt - és fejenként 2-300 dirhamért kínált egy adag sült halat.
 - Na, erről beszélt a piás sesh-árus. nem kell (nem szabad) az első alkalmat megragadni: a város felé menet jóval olcsóbban is tudunk ebédelni.
   Ennek megfelelően folytattuk sétánkat a parti védvonalon a város szíve felé a Moulay Hassan téren keresztül. A tér önmagában lenyűgöző látványt nyújt a fehér kövezettel és házakkal a háttérben, felettünk az ég szikrázó kéksége, odébb a kék-fehér tajtékos Atlanti-óceán. Az erőd fala a tenger és az öböl felé fordított elöltöltős ágyúkkal.  Az erőd falai alatt sziklák állnak ki a vízből, odébb egy sziget egy erődítmény romjaival, melyeken zúgva törnek meg a hullámok.
  - Mielőtt bemennénk a városba, ebédelnünk kellene - egyeztünk meg.
 - Nézzük meg itt!
A tér sarkán egy kis parkosított sarok, benne három-négy, szorosan egymás mellé épített falatozó.
Az egész objektum a Grilladerie Poissons - Hal sütöde - néven várja a vendégeket, azonban itt több külön egységből álló helyről van szó. A tér felől fülig érő mosollyal egy becsalogató ember invitálja az arra tekingető járókelőket.
 - Jöjjenek, hölgyem-uram - invitált minket a friss halakkal teli pult felé. - Nézze, ezt ajánlom önöknek. Mind friss, most érkezett - mutatta a halakat, a kopoltyúfedelük alá mutatva. A kopoltyú színe és a szemek mutatták, hogy a jégágyon fekvő halak órákkal korábban még a tengerben úsztak, és frissességükhöz kétség sem fér.
 - Ezekből a halakból kisütünk kettőt - ragadott meg két közepes méretű halat. - Ez kicsi, legyen több - azzal négy kisebb halat is kiszedett a tálra - meg egy kis rák, legyen tintahal is desszertnek! - és még két rombuszhalat és tengeri sünt is kiszedett.
 - Ez kettőjüknek salátával és üdítővel jó ebéd lesz. Minezért fizetnek 200 dirhamot, és semmi többet. Nincs meglepetés, nincs extra költség! OK?
   Kettőnknek ez igen bőséges adagnak ígérkezett, az itallal együtt 20 eurónak megfelelő összeg igazán
barátinak tűnt.
    Leültünk hát az asztalhoz, és miközben vártunk, volt időnk körülnézni. Az egyik pincér kiállt a járda tér felőli sarkára egy hatalmas rákkal a kezében. A másik étterem személyzete erősen hátrányos helyzetben volt: a tér felől érkező vendégeket - mint minket is - simán elhappolta az első hely személyzete. Ezen aztán komoly szóváltás is kialakult, mely arabul nem értvén is tisztán érthető volt. Hiába, no, szerencse is kell az üzlethez...

   És eközben elkezdték kihordani a tengeri ebédet.
Először a rákok érkeztek átsülve, illatozva, majd a tintahal-
karikákat hozták ki. Mellé hagymakarikák és paprika alkották a salátát.
   A két tengeri sün igazából kóstolót jelentettek, és szó, mi szó - nem iratkozott fel szegény a mindennapi étlapunkra. Legközelebb elkérem még élve, és szabadon (tengerbe) eresztem. A rákocskák kifogástala
nok voltak, lepattintva a páncéljukat ízletes falatkák lettek belőlük.
   Végül kaptunk egy tál halat. Nem tudom, a nagy tálon valahogy kevesebbnek tűntek mint most meggrillezve és felpakolva a tányérra.
    És mire azt hittük, végeztünk - hozták az utolsó két halat, a le
gnagyobbakat, melyek nem fértek fel az előzőek táljára.
   Miközben eddegéltünk, a lepottyanó darabokra egy furcsa macskacsalád volt vevő nagy örömmel. A furcsaság abból adódott, hogy a macsekok csak méretben tértek el
egymástól, a fekete-fehér mintázatuk szinte pontosan megegyezett a legnagyobb kandúrtól a legkisebb kölyökig.
 - Hm, azért bátrak vagyunk mi. A hal a legkényesebb étel, s mi azt ettünk. Ha valami baja van, esélyünk sincs fertőtleníteni pálinkával...
 - Akkor majd iszunk egy sört.
 - Itt? Esetleg Marrákesben a Bahia Palotában...

Ebéd után

ideje volt elindulni felfedezni Essaouria óvárosát.

A gyarmati szállodák és éttermek, valamint közhivatalok mögött kezdődött a Medina. Befelé haladva egyre keskenyebb utcák, végül sikátorok nyíltak szűk helyet nyújtva a hömpölygő tömegnek és az elmaradhatatlan árusoknak. Végül elérkeztünk egy kereszteződéshez, ahol két sikátor találkozott, és a négy irányba induló utak mindegyikébe szinte merőlegesen sütött be a közel zeniten álló Nap.

   Folytattuk utunkat, elmerülve a keleti (valójában nyugati, hiszen Marokkó a nyugati időzónában, Nagy-Britanniával egy zónában
helyezkedik el) forgatagban, és élveztük a tenger és a
sivatag találkozásának eme gyöngyszemét.
    A régi városkapun áthaladva kijutottunk a medina sűrűjéből, és a Sidi Ahmed mecset mellett elhaladva egy szellősebb, iskolákkal és végül szállodákkal tarkított utcára jutottunk. Az épületek között volt, amelyen látszottak az építéskor csodaszép formák, és az azóta eltelt idő alatt az idő vasfogának nyomai is.
   Pár méter után működésbe lépett az Elemi Ösztön. Na, akkor most iszunk egy sört - mondtam, és elindultam a (tán épp rólam elnevezett) Hotel de Charme felé.

 - Itt lesz sör - megérzés.

Folytatás itt >>>