A címben említett mondat viszonylag kevesek életében bukkan fel, mint komolyan megválaszolandó kérdés. Még kevesebben vannak talán, akik az utazást kiváltó momentumot vissza tudják idézni.
   Én pontosan emlékszem: 2012 júniusát írtuk. 
   Váci úti irodaház, udvar, dohányzó.
Gergő, korábbi főnököm nagyot szívott a piros Gauloises-ból.
 - Megyek külföldre - szívott bele ismét - dolgozni. - A hír nagyon nem lepett meg, hiszen tudtam, hogy cégcsoporton belül külföldi munkára apellál, és már sikeresen vezette ideiglenesen a szlovén irodát, de valami egzotikusabbra vágyott.
 - Hová? - kérdeztem izgatottan, a válaszon azonban meglepődtem.
 - Marokkó! - mondta Gergő egy félmosollyal.
 - Marokkó? - hitetlenkedtem - de hát ott lőnek, az egy háborús ország..!
    Ex-felettesem meglepetten nézett rám, kicsit olyan arckifejezéssel, mint amikor az ornitológus egy furcsa madár boncolásakor felhúzható szerkezetet talál.
 - Te hallod, mit beszélsz? Ezt honnan veszed? - kérdezte.
 - Hát, a tévében mutatták... 
 - Mikor?
 - Hát a Panorámában Chrudinák Alajos. Igaz, az 1982-ben volt... - bizonytalanodtam el. 
 - Na, hát azóta épp harminc év telt el. Azóta a helyzet kicsit megváltozott. Marokkó egy békés és vendégszerető ország. Nyugalom van, rend, és gazdagság. Mintha Franciaországban lennél. Na jó, szeszes italt nehezebb venni, de lehet - a Heineken például működtet sörgyárat Casablancában - oszlatta el aggodalmamat. 

   Ezután hónapok, évek teltek el

- mégis, minden beszélgetésünkkor  felmerült a kérdés: 
 - Mikor jöttök ki meglátogatni minket? Mindig Bulgáriába mentek, ahelyett, hogy foglalnátok egy akciós repjegyet, és laknátok nálunk...

 2015 október. Az Alitalia gépe lomhán lebegtetett ki a zöld mezők felett, majd az alánk kúszó piros-fehérrel szegélyezett betoncsíkon egyetlen döccenéssel földet ért, hogy aztán látszólag felgyorsulva - valójában a megváltozott nézőpont dacára lassulva - de még mindig  vagy 250 km/órával dübörgött a római reptér futópályáján. A sebességet ráérősen a gázsugárfék felbőgetése nélkül a kerékfékekkel emésztve fel lassan megállt az egyik terminál előtt egy cső végében.

Rómát látni...

   Lassan megfogant hát a terv, és több, mint három évvel a fenti emlékek után - úton voltunk Casablancába. 
   Kis családommal nagyot nyújtózva kászálódtunk le a Fiumicino reptér óriási utasvárójába. Reggel kilenc volt, és most következett az út legnehezebb része: több, mint négy órányi várakozás az átszállásra a zsibongó reptéren. 
   A probléma az, hogy az idő ahhoz rövid, hogy kimenjünk a városba.
   Városba? Fiumicino a Tirrén-tenger partján, a római-korból nevezetes Ostia szomszédságában, Rómától vagy huszonöt kilométerre terül el. Budapesthez, a Liszt-Ferihegyhez hasonlóan itt is az egyetlen szóbajöhető közlekedési mód négy kerekű, és mi biztosan találtunk volna olyan jóarcú taxist, aki a Leonardo da Vinciről elnevezett reptérről örömmel húzna le vinne be minket egy kis városnézésre. 
   A négy óra ahhoz viszont túl hosszú, hogy heveny agyhúgykőlötyögés veszélye nélkül "nézelődve" töltsük. Különösen úgy, hogy az ember reggel négykor kelt, így minden kicsit más fényben látszik.
Rómából tehát max a váróterem padjait láttuk, ám mi igyekeztünk hasznosan eltölteni az időt. 
Kicsiny lányom - hasznosítván itthon űrkutatás kapcsán szerzett ismereteit térfogat- és súlycsökkentés terén - kreatív módon készített egy egyutas  Ki nevet a végén? játéktáblát, melyet aztán nem kívántunk magunkkal vinni a tekintettel a poggyászlimitre, ezért is nem a gyári táblát hoztuk magunkkal. 

...és játszani

   Azt a felvetésemet, hogy bábuk helyett stampedli italokkal játsszuk - ezzel is motiválva egymást az ellenfél bábuinak (végleges!) leütésére lehurrogták, de azért a játék mellé a reptéri kioszkban vettem néhány kicsi - nagyon kicsi! - Birra Moretti sört. A sörök kicsiny méretét a kasszán kiírt számok nagysága kompenzálta, és kicsit a KFT Balatoni Nyár című egykori slágere ugrott be: "Hozták a számlát, és azt hittem, rosszul látok"...
   Fenti mondatom kicsi túlzás persze, előre láttam, hogy a 0,33-as bébiitalért 5,50 eurót fogok fizetni. Mármint egyért... Aztán a második körre vásárolt Nastro Azzurro-val sem jártam különbül.
   Mondhatni gyorsan elröppent ez a négy órácska ott, a fiumicino-i légikikötőn, végül beszálláshoz szólítottak minket. Mármint nem csak hármunkat, hanem azt a kb. 150 embert, aki aznap Casablancába szeretett volna eljutni. 
   Némi buszozás után megérkeztünk egy félreeső terminálra, ahol a bajuszos-szúrós szemű (nem, nem a szemük volt bajuszos, a két jelző felsorolásként értendő...) csendőrök tekintetétől kísérve kiléptettek minket az Európai Unióból.

Beszálltunk hát

   Az olasz légitársaság A320-asába, mellyel életünkben először az afrikai földrész felé indultunk. 

Aki már szállt fel Fiumicino-n, az láthatta, hogy a gépek gyakran a kelet-nyugat irányú futópályán a tenger fölé futnak neki, és a kék víztükör felett fordulnak a céljuk felé. Nos, mi nem fordultunk semerre, hanem egyenesen emelkedve tartottuk az irányt a tenger felett. 
   Repülés közben azzal szoktam szórakoztatni magamat, hogy a felszíni alakzatokból igyekszem kitalálni, merre járunk. A piros csík például segít az országhatárokat felismerni... 
   De komolyan: ha már a kijelzőn nem mutatják, akkor csináld magad... A tenger felett a szigetek elhelyezkedése és formája alapján tudtuk, hogy Szardínia felett haladunk el, majd kisebb szigetcsoport, a Baleári-szigetek vonultak el alattunk. Bevallom, akkor ezt inkább tippeltem, később a fényképek és a GPS helyadatok alapján lettem benne bizonyos. Ezután az ég alattunk befelhősödött, és amikor ismét feltűnt a felszín, alattunk vörös színű szárazföld, a tenger pedig tőle északra látszott. 
 - Ez már Észak-Afrika! - örvendeztem izgatottan.
   Gépünk hangjának és rezgéseinek változása elárulta, hogy ereszkedni kezdtünk. Nemsokára szemmel is nyilvánvalóvá vált - a félsivatagos táj a vörös talajával és a rajta zöldellő ültetvényeivel, falvak és városok tűntek fel az európai szemmel szokatlan mecsetekkel és minaretekkel, majd az autópályákon az autók és teherautók is egyenként kivehetőek lettek, végül - feltűnt egy város, amely szinte csak fehér házakból állt. 

   Casablanca. 

   A látvány egy dolog miatt volt szokatlan: ereszkedve az utak felszínén és a földön csillogott a víz. Októberben nem gyakori, de egy kiadós esővel fogadott minket a déli földrész. 
   Talajt érve az V. Mohamed nemzetközi repülőtéren a látvány teljesen hétköznapivá lett a repülést szerető ember számára. Modern irányítótorony, üvegfalú terminál, a világ szinte bármely pontján látható kiszolgálóegységek, melyek okán a repterek belülről egyformán néznek ki. Csak a repülőgépek felségjelzései, melyek nagyrészt a Royal Air Maroc, illetve Ethiopean és más afrikai társaságok emblémáit mutatták, jelezték, hogy bizony megérkeztünk Afrika egyik kereskedelmi és üzleti központjába. 
   Namost, mi sem kereskedni, sem pedig üzletelni nem akartunk, de turistáskodni igen, ennek ellenére a reptéri beléptetéskor speciális módon úgy tettünk... Hallgatván Gergő tanácsára, - melyet nem fejtenék ki itt és most - könnyen és gyorsan kerültünk a rómainál is szúrósabb tekintetű és bajuszosabb marokkói rendőr elé. 
   Nézte, nézte az útleveleinket, a repülőgépen kitöltött belépési nyilatkozatot (emlékszünk, valamikor a "nyugat-európai" országokba belépés előtt is ki kellett ilyet töltenünk a gépen - cseppet sem volt megalázó, amikor a KLM, BA, AF, stb stewardess egy papírköteggel ment végig a gépen: Kelet-európai utasok? EU-n kívüli utasok..? És nekünk, csak nekünk kellett kitölteni... ), majd lebélyegezte mindkettőt, ezzel bebocsátást nyertünk ebbe a számunkra oly egzotikus országba. 

   Welcome drink - itt pont ne..? 

   Kiléptünk a szigorúan és gépfegyverekkel őrzött terminálról, és épp hívni akartam Gergőt, aki ígérete szerint kijön értünk, amikor a kijáratnál odalépett hozzánk, és egy mosoly kíséretében egy-egy jéghideg Heineken sört nyomott kettőnk kezébe, Zsófi lányunknak egy ásványvizet. 
 - Én is jobban örültem volna a sörnek - nevetett.
 - Azt hittem, fiatalabb vagy- mondta házigazdánk.
Ott, a közterületen, a reptér kijárata előtt placcon kortyolgattuk hát a hideg sört, mint az itteni welcome drink-et. Ez valahogy nálunk népszokás immáron...
 - Szabad itt dohányozni? - tette fel EU-konform kérdését kedvesem.
 - Tudod, itt mindenhol szabad dohányozni...
   Az eső után kicsit párás, ám kellemes, 24 fok körüli hőmérséklet fogadott minket.  
Kisétáltunk hát a parkolóba, ahol megcsodálhattam az itteni gépjárműpark összetételét.
   A leggyakoribb márka - a Dacia. Emellet Renaultok és Peugeot-ok mutatják a Franciaországhoz kötődést. 
   Mi egy német autóba ültünk be, és ezek is szép számmal futnak az utakon. 

A városban

   A reptéri parkolót elhagyva széles sugárúton haladtunk Casablanca felé, aztán vadonatúj elkerülő autópálya-szakaszon közelítettük meg a városközponttól délre elhelyezkedő modern lakónegyedet, Dar Bouazza-t. Útközben érdekes kontraszt ütötte meg a szemünket: Vadonatúj modern, sőt, szép emeletes házak - üresen, a környékükön viszont régi rissz-rossz viskókban emberek, családok, körülöttük állatokkal. 
 - Felépítették a modern lakónegyedet a környékbelieknek - magyarázta Gergő - azok meg nem költöztek be, vagy épp visszaköltöztek rövid idő után. Ezek az emberek a mezőgazdaságból élnek, állataik vannak, nem tudnak városba költözni...
   A külvárosban már a falusias, a sztereotípiáknak jobban megfelelő környezetben haladtunk. Árusok az út szélén mindenféle gyümölcsöt, zöldséget kínáltak, a táblák jelzése szerint az itthonihoz képest döbbenetesen alacsony árakon. Gyalogosok volnulnak az út két szélén, biciklisek és motorkerékpárok, gyakran három emberrel és/vagy árukkal megrakva, közöttük pedig autók -  a legmodernebb gépek és a negyven éves ütött-kopott bontószökevények és a kettő közötti átmenetek fura elegyei haladnak.
    Amikor feltűnt a takaros lakópark a főúttól pár száz méterre, házigazdánk a szomszédos benzinkúthoz fordult be.
 - Szálam alajkum - köszönt arabul, és kezet fogott a kutassal.
 - Alajkum szalam - viszonozta a kutas cseppet sem megütközve az arabul megszólaló európain, aki nem mellesleg ezüst keresztet visel a nyakán.
   A tankolás alatt kiszálltam a kocsiból, és első alkalommal léptem ki a számomra idegen Afrika földjére, természetesen a repülőtér "nemzetközi", mindenütt ugyanolyan területét nem számolva.
   A benzinkút mellett egy kisebb üzletsor várta a vevőket, trafik, üdítőitalok, húsüzlet - kíváncsian néztem, de sertéshúst nem tartottak, ám a kínálat bőséges és felettébb kívánatos volt.

Őrzőink

   Ezután házigazdáink háza felé indultunk. A lakópark bejáratát őrház sorompóval, benne egyenruhás biztonsági őr vigyázta. Miközben Gergőt ismerősként üdvözölte, minket is láthatóan megfigyelt.
 - Most már ismer titeket. Udvariasak, mosolygósak, de csak akkor fognak beengedni titeket, ha én vittelek be, vagy náluk léptetek ki a parkból. Javaslom, ha külön jöttök, azon a kapun gyertek be, amelyiken kiléptetek - másikon valószínűleg nem fognak elsőre beengedni. Ha gond lenne, hívjatok telefonon.  - ezzel megkaptuk a biztonsági rendszer működésének összefoglalóját.
   Bent, a lakóparkban tágas utcák, a sávokat elválasztó szigetekben pálmafa sorokkal, mindenütt zöld udvarokkal és fehér házakkal igazán kellemes környéknek tűnt. A biztonságérzetünket fokozandó minden utca végén egy kis őrbódé mellett egy-egy biztonsági őr posztolt.
 - Bon jour! - köszöntek mosolyogva, mindazonáltal egy szemernyi kételyt sem hagyva afelől, hogy nyitva tartják szemüket.
   A biztonság következő őrével Gergőék kapuján belépve találkoztunk.
 - Ő Lobo - mutatta be a fiatal német juhászt, aki hol figyelmesen, hol kölyökkutyaként ugrándozva harapdálta kezemet játékba hívva. 
   Közben örömel köszöntöttük egymást Gergő családjának tagjaival. Viki és a két gyermek, Lili és Domi régi ismerősünk, nekem legalábbis - a "régi ismerős" gyerekek esetében fura kifejezésnek tűnhet, de valóban, épp három éve találkoztunk előtte egy remek ravazdi tó-partyn. Leültünk az udvaron Gergő által készített raklap-bútorokra, s míg egy kis sört iszogattunk, Lobo leült mellénk hallgatni a szót.
  - Finom vacsorát főzött a Néni - mondta Viki, de mielőtt asztalhoz ültünk volna,

sétára indultunk.

Hiszen napnyugta előtt valamit nagyon szerettem volna látni, és hát Lobo barátunk is vágyott egy kis futásra. Felvettünk egy-két hosszú ujjú pulóvert - a 22 fok szeles idővel itt hűvösnek számít - és elindultunk.
   Viki otthon maradt, mi, többiek kiléptünk a házból, az utca végén balra... Egy kis séta, és ott álltunk a lakópark hátsó kijáratánál. Átellenben egy láthatóan félbemaradt wellness-központ félig elkészült épülete szomorkodott, mellette kerítés futott végig a környék biztonságát garantálandó. A kerítésen kívül egy forgalmas út húzódik, azon túl egy homokdűne zárta le a kilátást. ám útbaigazító tábla jelezte: a plázs arra van...
   Az őr a már megszokott "Bon jour!"-ral köszönt, mi viszonoztuk, és átkeltünk az úton, és a homokdűnére felfelé vezető lépcsőn elindultunk felfelé. Fa lépcső, fa korláttal, látott szebb napokat is - felérve a tetejére aztán megfeledkeztem a lépcső korhadtságáról.
   Szemben, a széles fövenyt lezárva hullámzott az Atlanti-óceán.
Haragos színű, hullámzó, de mégis - a Tenger. 
   A ruhákat ledobálva rohantam be a hullámok közé - írhatnám, ha nem lennék puhány és nem irtóznék a hűvös víztől, de tény, hogy a cipőmtől megszabadulva térdig belementem a számomra mindig imádott tengervízbe - tulajdonképp "óceánvízbe", de ilyen szó tudtommal nincs.
   A partszakaszon, ahol álltunk a finom vöröses homok adja a föveny anyagát, melyet a szél könnyedén felkap, és repít messzire új turzásokat és dűnéket építve, de akár Európáig repírve vörösessárgára festve a Nap fényét.
   A homokban kaktuszok és pozsgások nőnek, számunkra egzotikus virágokkal színezve a gyér növényzetet. Tekintélyes mennyiségű szemét, nejlonzacskók és flakonok jelzik, hogy napközben bizony a Homo Sapiens tiszteli meg jelenlétével a partszakaszt.
   Déli irányban egy-két kisebb töltés és móló jelzi a halászok jelenlétét, ám észak felé nézve lesz a kontraszt teljes: Casablanca, Afrika egyik legnagyobb városának körvonalai, melyet egy valószínűtlenül nagy torony ékesít ilyen távolból is: a II. Hasszán mecset, melynekszépsége ilyen messziről is látszik, és fenséges látványa uralja a láthatárt a város irányában.

A nap vége

Ideje volt visszaindulni.
 - Ti mit szerettek enni? - kérdezte Viki, miután a Néni több finom fogást készített, levest, kusz-kuszt, tajint - helyi jellegzetességeket, sok zöldséggel, szafttal, hússal, szőlővel.
   Miután mi mindent szeretünk, abban maradtunk, mindenből vennénk egy kis kóstolót.
   Meg kell mondanom, a vacsora nem csak az ízek szempontjából volt kiváló, de látványra is valami elmondhatatlan szép volt. Hamar eldöntöttem ezek után, hogy az észak-afrikai fogások bevonulnak kedvenceim közé... Italként Viki a piacon vásárolt "nem szép" (valójában szép, legfeljebb nem az itthon ismert kényszerérett élénk színű) narancsokból frissen facsart narancslét kínálta...
   (A képek illusztrációk - a vacsorát elfogyasztottuk, mielőtt lefényképezhettem volna... )

Na meg a holland óriás sörét, melyet kint, a teraszon iszogattunk.
   Érdekes megfigyelés, hogy a napot általában erkélyen elfogyasztott sör kíséretében búcsúztatjuk, és ebben az a tény sem akadályoz meg minket, hogy egy szunnita muszlim országban vagyunk.
   Kellemes este, az itthon megszokottnál jóval a horizonthoz közelibb Sarkcsillag és valószínűtlenül magasan álló Hold jelezték, hogy valahol igen messze vagyunk az otthonunktól. Vagy inkább közel: a lágy este, a tücskök ciripelése, az illatok, a hihetetlen édes-fűszeres illatok zárták le a napot egy kényelmes kerti kanapén, jó társaságban, időnként egy kíváncsi Lobo nedves orrával az ölemben - éles váltás a szürke hétköznapokból a paradicsomi állapotokba.
 - Először vagyok Marokkóban - de remélem, nem utoljára - gondoltam magamban.