2021.11.01

  Mindenszentek napjára ébredünk - errefelé borongósan köszöntött ránk az otthoni ünnepnap, amely itt - általam nem részletezendő világnézeti okokból - egy hétfői hétköznap. Színeit is ennek megfelelő hangulatban öltötte magára: ólmos szürke felhők gömbölyögtek az ég boltján, de végül dolguk végezetlenül indultak Norvégia felé - rövidesen úgy tűntek, Oszlóban vannak...

Reggelink

   A mai napon jó vendégekként időben magunkhoz tértünk és rövid reggeli szertartás - mely az instant kávé egyébként kellemes illatával indult - befejeztével lelkesen lépkedtünk felfelé a legfelső emeleten elhelyezett, kellemesen tágas és világos étkező felé a kissé nyaktörően meredek csigalépcsőn. 
    A mosolygós konyhás hölgy azonnal letett két tányért változatos reggelivel, mely feta sajtból, főtt tojásból, zöldségekből, olívából, vajból, lekvárból és Nutellából (!) állt - azért egy kis sonka vagy kolbász jobban esett volna...

 Útra kelés

  A tegnapi utunkon indultunk el a Kumkapi irányába, ellenben miután túl voltunk a reggelin, nem siettettük magunkat és egymást. És ha már nem siettünk - megálltunk egy gondozott parkban álló csodás épületnél, amely szintén nem sietett:  közel ezerhatszáz éve állt a helyén, és azt gondoltuk, nem kell, hogy továbbra is próbára tegyük végtelen türelmét. 

 Isten kis háza

  A "Kis Hagia Szofia" bizánci templom a hegytetőn büszkén magasodó nagy rokona előtt öt évvel, 527-ben - nem tévedés, nem maradt le az ezres! - épült. Ez az idő önmagában is szédítő - hát még ha belegondolunk, hogy csaknem egy évezreddel később, 1505-ben tették keresztény templomból mecsetté, így hosszú kora csupán utolsó egyharmadát "élte" - állta - az Oszmán birodalom, majd Törökország részeként. 
  Beléptünk, miután eleget tettünk a török mecsetekben érvényes szabályoknak.
   A belsője letisztult, egyszerű színek és geometrikus minták díszítik - az építők és a későbbi gazdák mérnöki tudását és igényes ízlését dicsérve.

 Miután kicsodálkoztuk magunkat a bent látottaktól, ideje volt kívül is körülnézni, a templom udvarán, ahol a kerengő szemközti oldaláról ránk néző macska pofija valahonnan ismerősnek tűnt. 
 - Te, az a macsek úgy néz ki, mint Adolf Hitler - mutattam szegény kis jószágra. Aztán miután megkerültük a kis udvart megláttam - hogy

Adolf jól van, és boldog édesanya...

   Utunk a tenger felé lefelé vezetett - egy kis parkban megláttuk a gondosan felhalmozott gyeptéglákat, mellyel épp a part gondozott gyepének felújítását végezték, majd a szép pavilon épületet, mely bisztróként és cukrászdaként szolgált - ebben a napszakban is meglehetősen sok vendég számára. Ők valószínűleg a környéken dolgozó, tanuló fiatalok voltak - azért kíváncsi volnék, hogy a park melletti bővítményből - autóparkolóból - hogyan áll ki az, akinek belülről kell kiállni - és siet...  
   Mi ugyan nem siettünk, de tovább haladtunk a szűk utcák ölelte következő parkosított téren, egy iskola és a helyi rendőrőrs mellet egy 18. századi uralkodói kút- és imahely mellett.

A szürrealizmus rák-fenéje

   Végül visszaértünk a börtön melletti Kumkapi negyed éttermeihez, ahol már többször jártunk - ezúttal azonban a vendégek még várattak magukra, mindenki a késő délelőtti sürgés-forgással volt elfoglalva. Az ebédhez még korán volt, ezért leültünk az Ege egyik utcai asztalához, és kértünk két Efes sört.
   Kis csalódást okozott, hogy üveges kiszerelést vett elő a derék pincér a hűtőből - csapolt nincs, nem szállítanak ebben az évszakban - füllentette. Mi azért már fogyasztottunk csapoltat az elmúlt napokban... 
   No de ezen nem akadunk fel - azon annál inkább, ami ezután következett.
   A konyhából egy szakács kihozott egy nagy fazekat bizarr illattal gőzölgő tartalommal, átvitte a szemközti étterem utcai asztalai egyikéhez... És a két hely öltönyös főnök urai nekiültek kényelmesen - főtt garnélát pucolni. A garnéla egyes számban leírt alakja ne tévesszen minket: valójában több rákot pucoltak. Még annál is többet... Öltönyben, ahogy mi is szoktuk itthon, igaz, egyikük vett az ölébe egy kendőt. A valószínűtlen jelenség felé vetett kíváncsi pillantásunkat félreérthették, mert egyikük egy kistányéron kínálta felénk - de most valahogy nem kívántuk a tengeri csemegét...

Kis pihenő, majd ebéd a menzán

Bizony, jól esett egy szusszanás, majd visszafelé indulva az első keresztutcában, egy ma is működő keresztény templom mellett beültünk egy ebédre egy hangulatos bisztróba. Menzaként működik, a kínálatot vitrinben meg lehet tekinteni, vagy rögtön étlapról választani - megrendelt étkeinket gyorsan és nagy adagokban szolgálták fel. A fogások a magyar konyhához szokott szemnek meglehetősen ismerősek - kicsit más, de az itthoni házias ételek megfelelőit kértünk: egy adag paradicsomos húsgombócot, és egy csirkepörkölthöz hasonló ragut - nagymamám nem pont így készítette őket, ám a hasonlóság nagyobb volt, mint amire ennyi kilométer és év távlatából számíthattunk volna.
   Az étkezés végén pedig az elmaradhatatlan desszert - forró cseréptálban sütlac - azaz szütlacs: sült tej, ami leginkább a mi tejberizsünkre hasonlít - a tetején kemencében megkapatott sült réteggel. 
   A kulináris élvezeteket követően eldöntöttük, hogy a Sultanahmet felé, vagyis visszafelé a Márvány-tenger partján sétálunk - még ha az időjárás nem volt kifejezetten strandra csábító. Kivéve azokat, akik szeretik a borongós időt, esetleg testüket bundába burkolják...

Antibakteriális tevékenység és Márvány

 - avagy "Drága Bakter Úr"

- a Kumkapi egyetlen kijáratánál a tenger felé át kellett haladnunk a valamikori vasútállomás és vasútvonal alatt - mostanra viszont a vasútállomás megszűnt - és amint azt a soksávos Kennedy út felett vezető gyaloghídról láttunk - a vasúti pályát szedték szét szorgos, ám nem túlzottan félős munkások. Félelmük feletti uralmukat a fejükön, kezükön és lábukon nem túlgondolt védőfelszerelésekből láthattuk. Minden esetre  furcsa látvány volt a markoló kanala alatt ugráló farmeros-orkándzsekis kolléga. Ráadásul munkahelyen dohányzott...
   Aztán figyelmünket az Ázsiai oldal felé a tenger alá bukó alagutak bejárata felé fordítottuk - majd leereszkedtünk a gyaloghídról a tengerparti sétányra. 
  Innen pazar látvány nyílik a Tengerre.

Kellemes séta után - kettősségek...

   Néhány kellemes kilométer és jó pár macska megszelídítése után - igazából már eleve szelídek voltak, néhány finom falat reményében egyesek még pózolni is hajlandóak a kamerának - elérkeztünk parti célunkhoz, az Ayasofia (a Nagy...) alatti utcához. Felfordultunk hát, azaz felfelé vettük utunkat a bizánci falak mentén a dombtető felé, és percek múlva ott álltunk a világ egykori legnagyobb keresztény temploma, a Hagia Sophia előtt. Az épület, és az előtte álló mosdó pavilon az este fényeibe kezdtek öltözni, amint a lenyigvó nap fénye mellett a kivilágítás fényei is kezdtek bekapcsolni.
   Az impozáns templom három évvel korábban, legutóbbi látogatásunkkor még múzeumként működött, mostanra viszont ismét dzsámiként az iszlám számára működő mecsetté vált. Akkor belépőjegy és biztonsági kapuk vártak minket, most ezekre nem volt szükség: hívek és turisták együtt özönlöttek be a főkapun, majd a hosszú, zárható plexiajtós cipőmegőrzőben a lábbelit hátrahagyva beléptünk a templom főhajójába.

   Lélegzetelállító...

Nincs rá jobb szó.
Ezerhatszáz év tanúja, látott birodalmakat felemelkedni és elbukni, békét, háborút, ostromot, egyházszakadást, és új egyházat, császárokat, szultánokat, és elnököket... És most itt állunk ben. A kivilágított beltérben Korán-idézetek és feltárás alatt álló freskók, szentek képei külön kivilágítva férnek meg egymással, reméljük, még sokáig... S az egykori oltár helyén az iszlám szerint végzett istentisztelet zajlott, ahol a hívek és a turisták kevéssé zavarják egymás áhítatát, írhatnám - de ez nem volna igaz. Egy-két, tőlünk keletebbi turista hangosan videochatelve beszélget az otthoniakkal, mert azt máshol nem lehet, majd hangos női viháncolás üti meg a fülünket - a nők részére fenntartott szektorban fiatal fejkendős nők -Igen, videochat, hangosan, nevetgélve...
   Valakinek tetszik? Nem tetszik? Nos, a fiatalok fiatalok, a világ minden pontján és templomában...

Ahol a séf mindenre képes...

  A visszaút után visszatértünk szállásunkra, és egy gyors zuhany után elindultunk vacsorázni - hová is..?  
 A behívó emberek sorra szólítottak le minket a szomszéd utcában, de mi öles léptekkel mentünk, mert tudtuk, hová megyünk. Az előző estéken bevált  helyünkre, az Antique Turquise-be... Mert hát előző este egy italra ugrottunk be, de kíváncsiak voltunk, mire képes a konyhájuk. 
   Nos, megtudtuk.
    Bruce, a becsalogató ember és a pincérek kint álltak a bejáratnál. Azonnal megismertek minket, amikor megkérdeztem: 
 - Elnézést, uraim, tudnának ajánlani egy jó helyet vacsorázni?
   Azt hiszem, ez volt a pillanat, amikor megbarátkoztak velünk, és szinte ujjongva kísértek be minket:
 - Természetesen, a legjobb asztal! - toltak alánk két széket egy valóban jó asztalnál.
 Kértünk két - mit is..? Igen, Efes sört. 
 Vacsora rendelés? A változatos és a fényképekkel látványossá varázsolt étlap valóban változatos utazás kínált a török konyha rejtekeiben - tengeri ételek, szárnyas, bárány fogások - nézni is fárasztó volt.
 - Mit szeretnétek? - kérdezte egyik pincérünk.
 - Török tradicionális ételek érdekelnek minket... A cserepes húst előző nap kóstoltuk, most valami grillezett húst gondoltunk...
 - Áhá, konyhánk tud készíteni vegyes grilltálat, báránnyal, csirkével, kolbászokkal, minden is lesz rajta!
Felcsillant a szemünk, és megrendeltük a vacsorát...

 Amíg étkünk készült, volt idő körülnézni az étteremben. 
A vendégközösség oroszul, franciául, angolul, és természetesen törökül beszélő asztaltársaságokból állt, a nagy, sátorral védett, fűtött teraszon és az üvegajtóval elválasztott belső térben. A berendezés egyszerre tradicionális és modern, nem hivalkodó, de a figyelmet magára vonó.
 - Kellemes hely, jövünk még ide - állapítottuk meg.

A vacsora megérkezett - mos, azt hiszem, nem csalódtunk. Kellemesen átsütött grillhúsok, egy kis köret, illatozó falatok - szótlanul falatkáztunk, közben apró potyadékokat ejtettünk le a hely rendszeresített macskájának - Isztambulban minden vendéglátóhelyen oda szokott - szoktatott cicák segítenek a vendégeknek a vacsora elfogyasztásában, elfogadva a felkínált áldozatot - már ha az tiszta husi, és a vendég nem próbálja meg Őfelségét valami hozzá méltatlan falattal lekenyerezni...
   Végül vacsoránkat osztályoztuk, azt hiszem, érthető és egyértelmű jelzésekkel...

Ezek után csak egy rövid séta fért bele a napba - és a kellemes, őszi estében élveztük a jóllakottságot, a látványt, hisz ezért csak száz métert, ha meg kellett tenni... 
 - És még a holnapi programot is meg kell tervezni...
 - Majd holnap, ma már szellemi munkát jóllakottan nem.
A mai nap megtett út is jól mutat a térképen...

(Folytatjuk...)