2019.03.16-17

   25 másodszor!!! - avagy elősző' előszó.  

   A Nap, Amikor Teljesül Egy Régi Vágyam: még egyszer huszonöt éves lettem! Egyszer már voltam, most még egyszer, az összesen ötven. 1969 óta sok víz lefolyt a Dunán a Fekete-tengerbe, stílszerűen hová máshová..? Felvirradt hát ez a nap is, amikor megkezdhettem második ötven évemet. 
   A szokott születésnapokra jellemző módon indult, és kissé másképp fejeződött be a program.
   Szombat délután történt, hogy Zsófi lányomék megérkeztek, és immár készen álltunk arra, hogy családunkban ünnepeken megszokott módon elmenjünk vacsorázni kedvenc éttermünkbe. Én meg ha nem figyelek a jelere, ugyebár...

Az Első Jel

 - Én már hívtam Attilát - mondta gyorsan Kedvenc Nejem szintén megszokott módon, hisz' szokott ő taxit hívni és asztalt foglalni is, mikor én nagy elfoglaltságomban elfelejteném nem érnék rá. 
 - Hétre jön - mondta, s eszerint kezdtünk öltözni. Attila pontosan szokott érkezni, néha egy két perccel előbb áll meg a házunk előtt a megbeszéltnél. Most is ez történt. Teri elébe sietett, s mire mi kiértünk, ők a taxi vezetőjével cigarettáznak. 
 - Még Attila is elszívja a cigijét, aztán mehetünk - hangzott a kissé bosszantó mondat.
 - Hogy még ilyen hülyeséggel, mint a cigaretta képesek vagytok húzni az időt, amikor kiváló vacsora vár...

A Második Jel

   A taxiba beülve beszélgetni kezdünk a világ dolgairól, a hogylétünkről és hasonló dolgokról, amikor egyszer csak vezetőnk megszólalt: 
 - Ah, nem is erre kellett volna jönni - bevallom, nem figyeltem fel rá, hogy nem a megszokott úton lekanyarodva, hanem a főúton továbbhaladva közeledtünk az étterem felé, aminek nagy jelentősége nincs, legfeljebb hogy az épület másik oldalán érkezünk.

A Harmadik jel

A kocsiból kiszállva elindultam a bejárat felé a vacsora vonzásának megfelelő nagy léptekkel. 
 - Hová sietsz..? - kérdezte az Én Drágám.
Basszus, nem kellene túl sokat belegondolni a sietésbe. Egyszerűen szeretnék mát rendelni és élvezni a török konyha remekeit. 

A Negyedik jel

Végül lenyomtam az étterem kilincsét, eközben az ajtón át láttam a fal mellett egy asztalt a mi foglalt helyünk, a dervis-szobor felé keresztbe fordítva.
"Egy nagyobb társaság is lesz mellettünk" - gondoltam, amikor beléptem, és...
És ott ültek.
Sokan.
Nagyon sokan.
A megszokott, négy-nyolc fős helyett egy -nemtomén' hány fős, de hosszú asztal állt, ami körül rokonok, barátok, különösképp olyanok, akikkel régen terveztük, hogy ideje lenne jönni... 

És most jöttünk, külön, de mégis együtt.

A meglepetés...
Család és barátok - remek érzés, én meg ott álltam, és nem tudtam, mi is van ilyenkor. A középpontban lenni nekem, szerény, nyilvánossághoz nem szokott fejemnek... 
Örömteli volt, igen, és én sorban vettem át a jókívánságokat és a kedves, szívből jövő ajándékokat. Ha valami fel tudja dobni az ember napját, akkor ez az volt, köszönöm ezúttal is. 

A Meglepetés

Kedvesem ajándékként egy borítékot nyújtott át.
 - Tessék, és bontsd ki most - kérte.
Én pedig felbontottam. 
Az első papírlap - egy foglalás a Ferihegy Parkolóba.
 - Nahát, parkolhatok pár napig Ferihegyen - mondtam, miközben húztam elő a következőt, mely egy kinyomtatott - repülőjegy volt. 
 BUD-SOF-BUD - eszerint Szófiába repülünk ismét, mégpedig - HOLNAP! - olvastam el a dátumot. 
 A harmadik lapon a szállodafoglalás állt: Hotel Alabin, Szófia. 
   Jártunk már itt másfél éve, akkor abban maradtunk, szívesen visszatérünk ebbe a szocreál, a '80-as évekből itt maradt szállásra - és most itt az alkalom!
   Nagyon örültem, a hab csak az lett a tortán, amikor megtudtam, drága unokahúgom miért nem koccint velünk pezsgővel - és jópár hónapig még nem is fog.  
   A vacsora jól sikerült, remélem, velünk levő barátaink, rokonaink szintén élvezték az ízeket és a csevegést, akik pedig nem tudtak eljönni, csak azt tudom mondani, bepótoljuk...

Az este hosszú volt, az utána következő éjszaka rövid. S bár hosszú utazások előtt szoktunk visszaszámolni napokban, azt hiszem, egyről visszaszámolni értelmetlen - a gyors ugrás az indulás napjára nem egy irodalmi eszköz, hanem a valóság. 

Induljunk hát

   Beraktuk két kis fedélzeti bőröndünket a Focus csomagtartójába - mit mondjak, nem telt meg velük... De néhány napra mit is csomagoljon az ember, mint néhány ruhadarabot - italt, értsd pálinkát pedig Bulgáriába nem viszünk. Tengerbe vizet..?
   Az út az M1-esen majdnem eseménytelen volt, azonban vasárnap este dacára meglehetősen élénk forgalom volt, az M0-son pedig - azt hittem, eldobom az agyamat. A torlódás a Diósdi lehajtónál állt. Mégpedig szó szerint állt. 
 - Basszus, kerülünk - adtam ki a jelszót, és az M6 lehajtónál elindultunk Pécs felé. Ott két kilométer után lehajtottunk és ráhajtottunk a 6-os főútra. 
 - Ez pedig elvisz minket a Hárosi M0-ás Duna-hídig - mondtam. Ez remek ötletnek tűnt, mindaddig, amíg... Amíg egy kanyar után meg nem álltunk. Itt is torlódás - ezúttal  már nem volt kerülőút. Három és fél kilométer az M0-ig...
 - Basszus, le fogjuk késni a repülőt - aggódtam az órát nézve. 
   Felderengett előttem a rémkép, ahogy állunk a parkolóban mint két ágrólszakadt, nézünk a magasba a fehér-lila gép után, majd össze, hogy most mi lesz...
 - Akkor hazamegyünk, nem dől össze a világ - rántott vissza Teri a Való Világba. 

A dugó lélektana

   Forgalmi dugóban az ember időérzéke megváltozik. Minden másodperc perceknek, minden perc óráknak tűnik. Valójában kb. 15 percet vesztettünk itt, lassan araszolva az M0-ra két irányból felváltva felhajtó - felaraszoló - forgalommal. Minden esetre nagy megkönnyebbülés volt, amikor az autóútra visszatérve fokotatosan gyorsulva haladtunk a reptér felé. 
   Végül könnyedén parkoltunk le a terminálhoz közel a reptéri parkolóba, és megkönnyebbülten zártam be a kocsit, megjegyezve, hol is állunk. Nem árt visszatalálni majd az esti sötétben. De szerencsére ez nem a mai esti sötét lesz. 
   Ránéztünk az órára. 
   Hat perccel voltunk a jegyre nyomtatott ajánlott érkezési idő után. 
Eszerint jól becsültem meg a menetidőt - veregethetném meg a vállamat, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vagy három éve járok minden nap a szomszédba...
   A következő ajándék a sorstól: mikor behúztuk bőröndjeinket a hosszú járdán a reptér épületéig, majd átvágtunk a B terminálra, nem kis meglepetéssel észleltük, hogy az utasok várakozás nélkül, folyamatosan tudnak a nagy számú belépőkapun áthaladni a beszálláshoz. 
   Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy már nem lesz baj. 
   Utazunk. 
  De előtte az utazást ünnepélyesen nyissuk meg!

Denis nélkül

Szép lett volna Denisszel találkozni Szófiában - mondtuk - hisz épp ott lakik. De láttam, ő épp Athénban pihen, s még a reptéren is a megosztott képeit láttam az Akropolisz tövéből. 
 - Úgy fest, 2010 óta ez lesz a harmadik bolgár utunk, amikor nem tudunk összefutni.

A Terasz kávézó   

Az Utazó Ember, mint magam is, szereti ezt az érzést. Nem mintha itt finomabb lenne a kínálat, hidegebb a sör, sőt, tulajdonképpen a kilátás sem a legmegnyerőbb. Mégsem hagynám ki semmiképp. 
  De nem mindennap jut el ide az ember, legalábbis én nem, szemben az itt dolgozó pultossal. Emellett - az itt mondott áldomás mindig az utazás ünnepélyes megnyitását jelenti. Az italok-ételek íze-illata mellé bekúszik a háttérből a kerozin jellegzetes illata, és a felszálló gépek hajtóműveinek sivítása, ami annyi év sok utazása után is megbabonáz. 
   Itt vagyunk a budapesti Liszt Ferenc reptéren. 
   Rendeltünk egy italt, aki dohányzik, itt még elszívhat egy cigarettát. 
Az érzés, igen, az az, ami igazán jó ezen a helyen. Persze, a sör máshol is csapolt, sőt, általában olcsóbb. A reptér dolgozóinak zöme itt dohányzik az oldalról ráccsal lezárt teraszon. Mégis, szeretném minél többször igénybe venni a laza, és mégis - vagy épp ezért - szimpatikus pultos úriember szolgáltatását.

Még egy gyors kaja (szó szerint) az ételudvarban - praktikusan abba a sorba állok be, amelyik gyorsabbnak tűnik. Ma este a KFC volt az, így némi Kentucky étket csipegetve vártuk a beszállást. 

Egy kis BA abszurd

   A Budapest Airport híres arról, hogy szereti az utasokat rébuszok, kvízek, és más játékos feladatok elé állítani. Ezúttal azt eszelték ki, hogy beszállást imitálnak. 
   Szólitottak minket, jámbor utasokat, szerintem akkor, amikor a szófiai járat még meg sem érkezett. 
   Mi pedig gyanútlanul beszétáltunk a Csőbe. Az elsőbbségi utasok először. Aztán a kordonnal elválasztott másik sávba beterelték a nem elsőbbségi utasokat is. 

   Majd mi történt..? Semmi. Ott álltunk vagy húsz percig a levegőtlen csőben, mely egyre melegebb és levegőtlenebb lett. 
   Végül megnyíltak a kapuk, és beszállhattunk - a buszba. Az pedig kivitt minket a géphez. Végre. 

Felszálltunk.

   Nem, ne rohanjunk, először csak mi a repülőgépre. S miután mindenki bekászálódott, és a gép úgy 90%-ban megtelt, akkor toltak ki minket a taxiútvonalra, s gépünk szépen halkan duruzsolva gurult a futópálya végéig. 
   Itt a duruzsolás előbb sivításba, majd dübörgésbe ment át - és az A321-es orrát befúrva a sötét éjszakába, nekivágott a nem túl nagy távolságnak. 
   Az út maga unalmas is lehetett volna, hiszen a néha fel-fel bukkanó, parfümöt, karórát, néha ételt-italt kínálgató stewardessek aktivitásán kívül csak egy utastárs fűszerezte utunkat. A bárisnya az előttem lévő ülésen ült, és mobiltelefonját kezében tartva hangosan vinnyogtatva nézett rajta valami sorozatot, alájátszott röhögéssel. Amikor a bal kezében fogta a telefonját, akkor távol tartotta és nem zavart, de amikor átvette a jobba, akkor a két ülés között jött az Áldás. Márpedig váltogatta a kezeit, miközben a szabadon maradt kezével Arany Háromszögeket írt le, szigorúan tartva a sorrendet: Hajhagymák vakarászása, kis orrtúrás, és körömrágás. Aztán csere! OMG, biztos mindenkinek vannak fura szokásai, de... :D 
   De végül, mint minden légi út, így vagy úgy véget ér (szemben a tengeralattjáró-küldetésekkel, amik közül nem egy még száz év után is a tenger alatt tartózkodik...), mi is 

Leszálltunk

ám ezúttal fordított sorrendben: először az Airbus tette le magát a betonra, majd mi battyogtunk a betonon a reptéri busz felé. 
   Az én kedvesem meg nem rohant, pedig még taxit is kell fogni, meg venni is kell ezt-azt... 
   A reptéri vámellenőrzés előtt egy közös fotó, s közben mi kerültünk a sor végére. 
 - Még mosdóba is be kell mennem - mondta ő. 
 - Itt van egy - mutattam a mozgássérülteknek fenntartott mosdóra, de inkább mentünk tovább.
Az útlevélellenőrzés után megindultunk a vámkapu és a kijárat felé. Megint én mentem elöl.
   Átlépve a kinyíló kapun, mindjárt a Taxi feliratot kezdtem keresni.

Ekkor veregették meg a vállamat. 

Odanézek. Senki.
Visszanézek.

Denis!

 Régi barátunk! Ölelés, üdvözlés...
 - Hát te? Nem Athénban vagy?
 - Ott voltam, de most érkeztünk mi is vissza.
Mint megtudtam, ez is meg volt szervezve gondosan. Teri tudta előre, Denis gépe 15 perccel előttünk szállt le - a másik terminálon, és idő kellett, hogy átérjen. 
 - Autóval beviszlek titeket a városba, és ha van kedvetek, még most be is tudnánk menni valahova beszélgetni. 
Este - inkább éjfél - volt, amikor a reptér bejáratánál járó motorral álló autója felé vettük az irányt. 
 A kocsiból kiszálló csinos ifjú hölgyet eddig csak az Arckönyven láttuk, fényképen. Most bemutatta nekünk. 
 - Filiz - mutatkozott be.

Az éjjel soha nem érhet véget

Bizony nem, barátunk autójával pillanatok alatt a belvárosban jártunk a korábbról általunk már jól ismert Szerdika térről nyíló egyik utcában parkoltunk le. Filiz mosolygott, amikor mondtam neki, hogy a szálloda eszerint a következő utcában jobbra lesz. Hiába, na Bulgária nyitott könyv számunkra.
Ott is volt. 
   A portás fiú, ugyanaz, mint másfél éve, eléggé nehezen találta meg a foglalásunkat a rendszerben, talán, mert egy csoport névsorában kereste a nevünket. Végül azonban megoldódott a rejtély, és a kulcs a kezünkbe került. 
 - Vigyétek fel a csomagokat, mi megvárunk - mondta Denis, majd egy kis csomagot adott nekünk.
 - Egy kis ajándék... Lehet, elfelejtettem, hogy nincs feladott poggyászotok - nevetett.  
 Fenn a szobában kibontottuk.
B**dmeg, Denis..! - csúszott ki Teri száján.
A csomagban egy szép, pisztoly formájú üvegbe töltött konyak volt. Ez nagyon jó ajándék, de...
 - Hát, ezt haza nem vihetjük - a reptéri szabályok miatt. 
 - Hát, majd megisszuk! - találtam ki a tutit, aminek később neki is álltunk. 
Mi hasonló ajándékot vittünk neki, házi "termést", egy deciliteres, "röpképes" üvegekbe csomagolva. 

A Vitosha utcában

Éjjel-nappal nagy a forgalom, s mi most, lássuk be, épp az éjszakai forgalom részét képeztük. 
Beültünk hát egy kávézóba, ahol épp most viszonylag kevés kávét fogyasztottunk, ehelyett mi például sört kértünk. 
- Shumensko-t, csapoltat - mondtam a pincérnőnek, aki rövidesen hozta is a hosszú út porát leöblíteni rendelt italt. 
  Bolgár barátaink limonádét kértek. 
 - Filiz reggel megy dolgozni - mondta Denis - én meg... Én meg délelőtt jövök vissza a reptérre, és megyek tovább. Dubajba, délben. Onnan meg a nővéremmel - ivott bele a limonádéjába - utazunk tovább. 
 - Hová..?
 - Sidney-be... - mondta. 
 Na igen, akinek a tesója légiutas-kísérő, nem is akárhol, az bizony hozzájut ilyen repjegyekhez...  - gondoltam akkor - és most is - némi irigységgel.
   Az este mondhatni hosszúra nyúlt jó társaságban, kellemes beszélgetéssel. 
Végül fél háromra járt, amikor búcsúzni kezdtünk. 

Öreg-e egy ötven éves?

- teszem fel időnként a kérdést. A szállásunk felé sétálva néztem a kirakatokat, és... A zippzáras férfiöltönyt nézve úgy éreztem, köszönöm, valamiről én biztosan lemaradtam...

Hajnali ügyeskedés

   A legtöbb ember hajnalban hazatér és lefekszik - mi még nem, elvégre születésnap van. Vagy volt. Vagy lesz. Természetesen az éjjel-nappali üzletben vettünk Bizonyos Tárgyakat. 
Na jó, azok a Bizonyos Tárgyak jórészt ehető-iható dolgokkal voltak tele, de miután felértünk a szobába, és kitöltöttük a Shumensko sört a poharunkba, jött a Nagy Ötlet: 
 - Ezt még ki kellene bontanunk... - nézegette Teri a Denistől kapott üveget. Hiszen teli nem vihetjük haza, ha pedig el akarjuk fogyasztani, legjobb most nekiállni. 
   Ez bölcs gondolat volt, én pedig azonnal felajánlottam segítségemet. 
   Az üveg szájáról a viasz burkolatot könnyű volt eltávolítani. Azon belül azonban egy parafa dugó volt. 
 - Lemegyek, és kérek a recepcióstól - álltam fel.
 - Gondolod, hogy van neki..?
 - Viccelsz, egy bolgárnál tuti, hogy lesz...
Azonban alighogy kiléptem az ajtón, kedves nejem utánam szólt:
 - Már nem kell!
   Kijött a dugó.
   Nagyszerű, viszont a palackot formája miatt felbontás után letenni nem lehetett. Illetve le lehetett, de akkor kifolyik a nedű. 
 - Töltsük át az ásványvizes flakonba!
 - Ha belefér...
 - Ami nem fér bele, megisszuk! - döntöttük el. 

Végül belefért, alig három deci volt a nagy üveg tartalma. 
- Na a dizájn a mennyiség ellen - vigyorogtam.

De végül, csak hogy tudjuk, mi vár ránk a reggeli fogmosásnál - természetesen esti fogmosást is tartottunk egy-egy kortyot húzva immáron a flakonba zárt szellemből.
  Jó volt, jó volt, de a Slanchev Brjag akkor is ízletesebb - különösen a nyári napfényben egy tengerparti erkélyen....
   De azt e sorok írása után 91 nappal fogjuk tudni kipróbálni legközelebb...
Azt viszont tudtuk, hogy Szófiába jó helyre érkeztünk - és hogy az utazás csak most kezdődik!

(Folytatjuk)