2017.11.02.

   A tegnap esti sikeres üzletkötés okán reggel a tegnapihoz hasonló tempóban keltünk, öltözködtünk, és okulva az akkoriakból, villámgyorsan reggeliztünk is, a végén élvezettel kortyolgatva a Rubik-kocka méretű kockacukortól mézédes kávénkat. 

Csengőfrász

   Így aztán nyolc óra előtt már haptákban álltunk - illetve ültünk - a rijád földszintjén a kényelmes pamlagokon, nézegetve a berendezést a fali kárpitoktól, melyek között a tigris mintást földrajzilag dezorientáltnak érzek egészen a hűtőszekrényt és az árusított termékek védelméül szolgáló ketrecig mindent.
   Csengettek.
   A postás volt, pedig nem kétszer csengetett...
Vártunk, és minden kopogtatásra megrezzentünk, hogy hátha értünk jöttek. 
Ez a fajta csengőfrász persze más volt, mint amit szüleink-nagyszüleink meséltek - ott részint autó ajtók csapódása előzte meg a csengetést, másrészt velünk ellentétben nem várták az érkezőket.
    Mi ellenben igencsak vártuk, hogy jöjjenek értünk, hisz egy buszos túrára voltunk hivatalosak az óceán parti Essaouria avagy Szavéra városába. Igen, kérem, hivatalosak voltunk, hiszen egy hivatalos papírunk volt róla, mely az általunk kevéssé beszélt s még kevésbé értett arab és francia nyelveken íródott.

 - Kirándulásra? Hová? - kérdezte "Risitas bácsi", aki azért inkább a spanyol és francia nyelveken beszélt,  de azért angolul is megértettük egymást. 
 - Essaouriába - mondtuk. 
Amikor öt-tíz perce itt kellett volna lenniük, háziurunk kezdett nyugtalankodni. Én meg vele nyugtalankodtam.
 - Adtak papírt? - kérdezte.
Átadtam neki a kék indigós dokumentet, a mellé tűzött névjegykártyával együtt.
Megpróbálta felhívni a számot.
- Nem felel - mondta. Ezt többször megpróbálta - nem, nem mondani, hanem hívni a számot - végül én kezdtem feladni. Közben eltelt egy óra. 
 - Ezek a gazfickók úgysem jönnek már, gyerünk, elmegyünk az irodába - mondtam.

Elmentünk hát - ha nem is Mohamedhez - Musztafához. Ennyi erővel indulhattunk volna Malackához is, éppúgy nem találtunk volna otthon senkit. Zárt ajtó rácsok. A szomszéd árus srác láthatta, hogy ott állunk és majd szétvet az ideg.
  - 10 körül nyitnak-  mondta. 
 - Akkor menjünk... Menjünk vissza a rijádba - dohogtam.

Visszatérés, aztán még el sem indultunk...

Visszatérve Risitas bácsi nézett ránk meglepetten.
 - Semmi?
 - Semmi...
 - Akkor megpróbálom újra...
Tárcsáz... Vár... Ránk néz. Hoppá! Arabul beszél valakivel. Nem értem, de sejtem, mit mond. Láthatóan szívén viselte sorsunkat - és nem kis részben a marokkói idegenforgalomba vetett bizalmunk sorsát.
 - Öt perc és jönnek. Valami problémájuk volt - mondta.
Ekkor már kezdett az idegességem csökkenni.
   A következő kb. tizenöt percben többször csörgött a telefonja, hallhatóan útbaigazítást adott valakinek, és mindig nyugtatott minket: 
 - Öt perc...
   És egyszer csak, láss csodát, csengettek, és ott állt egy középkorú, jó kiállású (eddig akár rólam is eshetne a szó...) barna bőrű férfi.

Ügyfélszolgálat és reklamációkezelés - marokkói módra

 - Mohamed vagyok - mutatkozott be, kitűnő angolsággal, udvariasan kezet nyújtva - én leszek az Önök sofőrje ma, ha nem probléma.
 - Nem, nem probléma - mondtuk, miközben követtük őt a sikátorokon át a Riad Zitoun el Jdid térig, ahol annak idején vérig sértettük önkényes idegesvezetőnket. Most azonban egy autó várt itt ránk. Nem is akármilyen, egy kényelmes, hét személyes, jól kibélelt - talán - Hyundai egyterű. Hét személyes, elegáns, odakacsintottam, és láttam, hogy a kilométeróra állása is meglepően mérsékelt volt.

Indulhatunk?

 - kérdezte Mohamed.
 - Persze, indulhatunk - mondtam, miután kábé két órája erre várunk.
 Marrakesh utcáin csendesen kerülgettük a féleszű módjára cikázó robogósokat és a szabályosan haladó francia és román gyártmányú autókat. 
  A kifelé vezető II. Hasszán sugárútra kanyarodva vezetőnk az anyagiakra tért:
 - Kaptak blokkot a foglalásról..? - kérdezte.
 - Természetesen - mutattam neki a papírt a részvételi díjról és az előlegről.
 - Rendben, csak a fennmaradó részt szeretném elkérni, abból tankolnánk.
Azzal befordultunk egy Afriquia kúthoz, ahol átadtam a blokk szerint fennmaradó összeg azonnal eltűnt a Hyundai betöltő nyílásán. 

Indultunk

hát a városból kifelé, kissé megnyugodva, Hiszen végül úton voltunk, és eddig nem kerültek szóba a "mocskos anyagiak" - nevezetesen mi buszos túrára fizettünk be, és láthatóan egy bérautó fedélzetén faltuk a kilométereket a pálmafákkal szegélyezett, meglepően jó minőségű úton.
 - Ott állunk meg, ahol csak szeretnétek - mondta Mohamed, aki ezen kívül nem volt túl beszédes, legalábbis tolakodónak egyáltalán nem mondható, ám ha kérdeztem, szívesen válaszolt. 
   Közben suhant alattunk az N8-as főút, melyen a csekély forgalom tempós haladást és könnyed előzéseket tett lehetővé, különösen a popsink alatt érzett kb. 180 lóerővel.

A metamorfózis

   Időközben az út átalakult, és amint az Marokkóban történni szokott, a városoktól távolodva fokozatosan keskenyedett, az út széli pálmák átadták helyüket argán- és olajfa-ültetvényeknek, melyeket gondosan kőfallal - a termőfödből kiszedett kövekből emelt fallal - kerítettek be, valószínűleg a legelésző állatoktól megvédendő. 
   Később az ültetvények is elmaradnak, és végeláthatatlan köves-gyéren füves mezőknek, legelőknek adják át helyüket. 
    Városokhoz közeledve a folyamat megfordul: megjelennek az ültetvények, majd a pálmafák, és végül a házak, melyek rendszerint a főútra nyíló üzletekben és garázsműhelyekben csúcsosodnak ki a központban, az úton kolbászoló emberekkel és iskolai egyenruháikban az út mentén bandukoló gyerekekkel.
    Egy dolog viszont nem tér vissza: a Marrákesben látható modernségnek, az új autók csillogásának itt nyoma sincs.  '70-es évekbeli Peugeot 304-305-ösök, Renault 10-12-esek róják az utakat. Azonban a nyájas olvasót lebeszélném arról, hogy az itthon örvendetes felújított hobbi- vagy oldtimer autókra gondoljon. 
   Leharcolt, típusidegen alkatrészekkel fusiban javított gépezetek, kábelkötegelővel felfogatott lökhárítókkal és kilincs híján az ablakon kívülről benyúlva nyitott ajtókkal. Az oldalsó ablakok furnérlemezzel helyettesítése faluhelyen teljesen rendben van...
   De úgy tűnik, rendben van, és elismerésre méltó, hogy a helyi mesteremberek - esztétikai hiányosságaik fenntartásával - mégis életben tartják ezeket a 40+-os autókat. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük gyári szervizelésen soha nem estek át, de talán még mosáson sem.  
   Mi viszont elegáns autónkon kellemesen suhantunk, amikor elérkeztünk egy nagyobb városba, mely központi szerepet tölthet be, emellett a Marrákes-Essaouria és az El Jadida-Agadir főútvonalak is itt találkoznak. 

Föld és Ég... :)

    Elhatároztam, hogy pontot teszek egy másfél éve bennem élő kérdésre - azért túlzás lenne az "égető" kifejezést használni...
 - Hogy ejtik a város nevét arabul? - kérdeztem vezetőnket, utalva a leginkább mexióinak tűnő Chichaoua táblára.
 - "Csisaua" - világosított fel. - Fontos közigazgatási központ - mutatott a helyi Csendőrség erődjére, mely a két út kereszteződésében lévő impozáns körforgalmi kereszteződésben állt, vele szemben pedig Chichaoua nagy mecsetje - hiába, földi és égi hatalmak itt találkoznak... 

   Mi pedig nem találkoztunk, hanem haladtunk - immáron kétszer két sávos úton.
   Mohamed kérdésére megköszöntük, nem, tavaly már láttuk az argánolaj-üzemet, de a fákon lógó kecskéket szívesen megnéznénk.

   Megálltunk tehát az úton, egy argánültetvény mellett, ahol előző évi utunkon is - és ezúttal próbáltam megfejteni a világszerte ismert turistalátványosság titkát. Nos, nyilván nincs nagy titok. A kecskék természetüknél fogva bármit szívesen lelegelnek, a fa lombját is, ha felérik. Amikor pedig gazdáik lehúzzák az ágakat, ők fellépnek, majd fenn is maradnak, részint mert elérik a legelni való leveleket, részint meg nincs kedvük lepottyanni - mindenképp a legjobb megoldás nyugton legelészni és modellt állni a magamfajta turisták kameráinak.
    A gazda - akivel tavaly már találkoztunk - ezúttal kicsit arcátlan volt, és a baksis-várásban rámenősebb lett a kelleténél.
 - A fotózásért, kérem, fizetni - jött oda hozzánk. 
 - Rögtön - simogattam az egyik gidát.
 - Fizetni... - erősködött, ezzel feszítve a húrt.
 - OK - vettem elő a tárcámból egy viszonylag kis címletű dirhamot.
 - Ó, száz dirhamot! - mondta ő, nyilván állatkáira akarta költeni nyomban az egészet. 
 - Én húszra gondoltam - mondtam, ami két eurót jelentett (volna) négy fénykép kattintásáért.
 - Apróm van, nem kell, százat adjon - erősködött emberünk.
 - Hát, ha nem kell az apró, akkor így jártál - azzal a pénzt visszapottyantottam tárcámba, és jeleztem, hogy ideje indulni.
   Azt hiszem, a két évvel korábbi kétszáz dirhamos kígyó-fotózás óta komoly fejlődésen estem át... :)

A tenger látványa...

Ami az óceáné, de nekem így egyszerűbb. Az óceán kékje...
 - Itt álljunk meg - kértem vezetőnket, amikor először láttuk meg a Nagy Kékséget, és egy útkanyarban hozzánk (hozzám...) hasonló fotómániások erőltették optikáikat a valóban remek kilátást nyújtó helyen. Szavíra látványa, háttérben a kék Atlanti óceánnal - szép volt, azt hiszem. 

És az érkezés

Rövid időn belül beértünk Essaouria tengerparti sorára, végighaladtunk a kikötő felé vezető úton a modern szállodasor előtt - és már le is parkoltunk a kikötő tőszomszédságában. 
   Végül itt vagyun, mégis itt vagyunk - örvendeztem, a reggeli fennforgást már szinte feledve. 
 - Először együnk valamit, aztán nézzünk körül, OK? - javasolta az Én Kedvesem, amire nem lehetett nemet mondani - jó részt azért, mert a késői indulás miatt már három óra elmúlt, így igencsak ideje volt ebédelni. 

Harcos ebéd

Nem volt kérdés, hová megyünk enni - a tavaly bevált halsütő étterembe Essaouria és a kikötő közötti kis parkban, a Moulay Hassan téren. 
Ott, a Grilladerie Poissons személyzete az előző évhez hasonlóan beinvitált, viszont... Viszont ezúttal nem annyira kedvező árat mondott, de az is lehet, hogy igen csak akkor ketten voltunk, most meg négyen, 
 - Akkor ez, meg ez, meg ez... - pakolta a különböző méretű és fajtájú halakat a tálra - meg rák, meg nagy rák - sorolta - italokkal és salátával négy főre... - nyolcsszáz dirham lesz.
 - Mennyi??? - kérdeztem, mint a reklámban.
Mondtam erre egy szabad szemmel láthatóan kisebb összeget - láthatóan nem örült neki, de azt is látta, ha nem OK, simán megyünk máshová.
 - OK - mondta.
Leültünk hát, egy nem túl nagy asztalhoz, melyet minden oldalról padok vettek körül. Valóban, villámgyorsan érkeztek a halak, előbb a kisebbek, aztán a nagyobbak. 
 - Öööö... Ez az asztal nyolc személyes, hadd pakoljak összébb - mondta a pincér, és láttam az idősebb (asszem) francia házaspárt. 
 - Ide..? - mutattam a nagyobb kempingasztalnyi asztalra, az összeérő tányérokra, a köztük szorongó tálakra és salátákra. Erre a hülyéje megpróbálta volna a tányérainkra felpakolni a nagyobb tálakat, amik már eddig is fel voltak pakolva...
 - Jóbarát, ez az asztal négy személyes-  mondtam neki. 
 - Nyolc - próbálkozott a hülyeséggel, és én csak azt nem értettem és értem azóta is, hogy ha sok vendéget akar fogni, akkor miért nem rak ki elegendő asztalt, és abszolút nem vonzott az, amit a szomszéd asztalnál láttunk, azaz hogy a vendégek egymás öléből ettek. 
 - Nem, ez négy személyes. De ha nem négy, akkor most felállunk, és megyünk - mondtam a pincérnek, aki erre kénytelen volt meghátrálni, Végül is.., A paraván túloldalán a szomszéd étteremben volt elegendő hely, vendég meg alig. 
   Végül megettük az ebédet, a halak nagy része eltűnt étvágyunknak köszönhetően.
    Lehet, hogy itt kezdődtek a bajok..? 

Városnézés

   Jóllakottan itt volt az idő, hogy elinduljunk a város bejárásának. 
Elsőként a kikötőbe mentünk vissza, ahol a hajók felett ezrével szálló sirályok árulkodtak arról, hogy a napi halászzsákmány már megérkezett. Vijjogva szálltak, és mindent megvizsgáltak. Utunk az erődbe vezetett, ahol alaposan megnéztük a régi, ágyúkkal megerősített gyarmati védelmi objektumot. 
    Lenyűgöző látvány: a XVIII. századi erőd, a háttérben a nyüzsgő halászkikötő a hajókkal, árusokkal, olyan portékákkal, melyeket itthon pénzért mutogatnak állatkertekben, és az éppen felújítás alatt álló hajókkal. Emberfej nagyságú rákok, ráják, kisebb cápák...
    A zsákmány felosztásra került - jól látszott, hogy ki-ki megkapta részét, amikor a várfalon egymástól pár méterre fújta a kását jóllakottan egy macska és egy sirály -  akik azért nem nevezhetőek hálótársnak.
   Az erőd körbástyáin korabeli parti ágyúk állnak, láthatóan minden irányból védve az erődöt. A míves ágyúkon olvashattuk az öntés helyét és idejét, legnagyobbrészt 1447 és 1776 között öntött francia és portugál ágyúöntők művei voltak. 
    Az erőd szép, nem véletlenül választották a Trónok Harca sorozat egyik helyszínének. 

A városban

   folytattuk utunkat, és megálltunk egy nádcukor-árusnál, miután Zsófi és Erik még nem kóstolták ezt az édes hűsítőt. 
   Én valamiért nem kértem, és lehet, hogy ki kellett volna tartanom szándékom mellett...
De Teri kért, Zsófiék is, és míg néztem - és meg is örökítettem - az egyszerű facsarógépet, ami egyik oldalon behúzza a beleadagolt száraznak látszó cukornádat, a másik oldalon kiköpve a rostjaira bontott héjat.
   Az, hogy a lét facsaró fiú mosott-e kezet, azt nem láttam, mint ahogy azt sem, hogy a nádat a levágásakor, gyűjtésekor, mozgatásakor szorgoskodó kezek gazdái mostak-e, azt sem. 
   Lehet, hogy itt kezdődtek a bajok..? 
   Miközben a többiek ajándékokat válogattak egy üzletben, én az utcán fényképeztem az épületeket, igyekezve nem bevonni hobbimba a mecsetbe igyekvő helyi embereket, akik ugyan tolerálják a színes turista-áradatot, de tapintatlanság lenne ezzel visszaélni, és megsérteni hagyományaikat.

Viszont amíg a többiek az üzlet mélyén mint egy fekete lyuk eseményhorizontján eltűntek, kedvenc párom fél pohár cukorszirupja a kezemben volt.
- Igyál belőle nyugodtan - mondta Ő, én pedig megfeledkezve arról, hogy eredetileg nem kértem, iszogattam ezt a nagyon-nagyon édes nektárt. 

Fertőtlenítsünk

 - döntöttük el némi séta után, szükségét látva a dezinfekciónak, utunkat az előző évben megismert szálloda felé fordítva. A Hotel De Charme a harmadik arcát mutatta felénk, előző évben ugyanis egy szürreális átváltozáson ment keresztül: A fehér színű, gyarmati stílusú homlokzatára, miközben ott pihentünk vagy egy órát, villámgyorsan narancsszínű mintákat festettek fel, így mire távoztunk, már máshogy nézett ki. Ezúttal viszont állványzat és fólia, nomeg az emeleti ablakokból kiszűrődő por és zajok jelezték, hogy ezúttal renoválás alatt áll az épület, ami ennek ellenére mint bár, nyitva tartott. 
     Talán az átalakításnak, talán a novemberi dátumnak köszönhetően rajtunk kívül alig volt egy-két vendég, mi ennek ellenére leültünk a kerthelyiségben, élveztük a kellemes novemberi napfényt, és a helyiek számára tiltott gyümölcsöket. Illetve árpát és szőlőt a számukra tiltott transzformációk után...

   Indulás vissza

 - viszont, mivel autónkban mi voltunk az egyetlen utasok (négyen egyetlen..?), rugalmasan állapítottuk meg a visszaindulás idejét, de végül ideje volt visszaindulni a kikötő parkolójába. 
    Útközben örömmel néztük és (kedvesem szerint túlzott örömmel) fotóztam a délutáni nap fényében fürdő Essaouria festői látványt nyújtó gyarmati időkből maradt erődjét, hivatali és lakóépületeit, valamint mecseteit, bennük a keleti stílusú üzletek és piaci árusok kínálatát, a forgatagot, melyet zavarba ejtően keveredő helyi és külföldi emberek elegye alkot. Itt érdemes bekukkantani a főbb utcákból nyíló szűkebb sikátorokba és belső udvarokba. Ekkor tárul elénk az igazi Marokkó, amiért jövünk - újra és újra.

   A rend és fegyelem - aki tilosban parkol, azt elvontatják. Azért érdemes egy pillantást venni, milyen járgányt is vittek el... 

    Visszaértünk a partra, és mivel volt még egy kis időnk, tettünk egy kitérőt. Én a cipőmet levéve a puha parti fövenyen mentem, élvezve, hogy a talpam bele-belesüpped a puha homokba. Apály volt, az óceán partja jóval beljebb húzódott, a napernyők sora jelezte, meddig szokott dagálykor felkúszni a vízszint. 
    Most viszont ideje volt búcsút mondani a tengernek.

Búcsú a Nagy Kéktől

legalábbis 2018 júliusáig, amikor terveink szerint Marrákestől jóval messzebb, de ismét találkozunk, mégpedig a Feketével...
    Beültünk hát Mohamed autójába, és amint visszafelé haladtunk utunkon, fokozatosan alkonyodott, és egyszer csak ránk borult az est. Afrikában - illetve bárhol az Egyenlítőhöz közeledve - egyre rövidebb ideig tart a napnyugta és napkelte, aminek oka egyszerűen a Nap égi pályájának a horizonttal bezárt szöge - gyakorlatilag meredekebb pályán halad az égen, emiatt magasabban is delel, mint itthon megszoktuk. 
   Ennek eredményeként villámgyorsan besötétedett, és utunkon csak néhány, a filmes stábhoz tartozó autót kellett megelőznünk. 
   Egyszer csak csörgött Mohamed telefonja.
   Arabul váltottak pár mondatot, majd a készüléket - felém nyújtotta.
   Átvettem meglepetten. Musztafa volt vonalban, az utazási iroda ifjú főnöke.
 - Hallottam, hogy gond volt reggel az indulással.
 - Igen, volt... - feleltem.
 - De igyekeztünk megoldani. Mennyire vagytok elégedettek a sofőrrel? - kérdezte.
 - Elégedettek vagyunk, minden rendben van... - feleltem óvatosan, bevallom, attól tartva, hogy most fog előhozakodni azzal, mennyit kell még fizetnünk az emelt szolgáltatásért. De ő rácáfolt erre.
 - Azért hívtalak, hogy elnézést kérjek a kellemetlenségért. Különösen a visszatérő vendégek fontosak, ezért küldtünk Mohamedet értetek. Természetesen a többletköltség irodánkat terheli. Reméljük, ha legközelebb utazni szeretnétek, hozzánk fordultok - mondta, mire megnyugtattam, és ezek után ma is így gondolom, hogy így lesz.
    Mohamed is ellátott minket névjegykártyával, telefonszámmal, jelezve, ha utazni szeretnénk, akár csak reptéri transzfer kellene, örömmel segít. 

     Visszaértünk hát Marrákesbe, és 

Azt hittük, vége a napnak.

   De még nem, és ebben nem csak örömteli dolgok játszottak közre. 
Az esti forgatagban szálltunk ki Mohamed autójából, elköszöntünk tőle, és immáron rutinosan vágtunk keresztül az araszoló esti csúcs autó- és robogófolyamán. 
   A korábban megbeszéltek szerint egyből a Bahia étterem felé vettük az irányt, hiszen már korábban eldöntöttük, hogy utolsó esténken itt fogjuk vacsoránkat - és ehhez némi dirhamot - elkölteni. 
   Hamza barátunk örömmel invitált be minket, és mi, igen, rendeltünk egy kör Casablanca sört, majd az étlapról választottunk a kitűnő tadzsin és kuszkusz ételek közül.
   Amíg étkeink készültek, volt időm körülnézni az egykori királyi palota részét képező étterem pompás belsejében. Ekkorra rajtunk kívül szokás szerint már nemigen voltak vendégek, így senkit sem zavart, amikor körbecsodáltam és fényképeztem a helyet. Ami elsőre furcsa volt, az a dohányzás mellőzésére felhívó kép - nem kicsit fenyegető stílusban.

Meghozták vacsoráinkat, amik különböző, olivás-citromos illetve paradicsomos-fűszeres mártásokban párolt csirkehús illetve marhahúsgolyókból, valamint kerámiaedényben párolt zöldségekből és kuszkuszból, rizsre emlékeztető szemes tésztából állt. Utóbbihoz kínáltak még egy fűszeres szószt, mely leginkább a mi gulyáslevesünk levére emlékeztetett, és a kissé száraz tésztát fellazította és egy kellemesen csípős háttérízt adott neki. 
   Remekül eszegettünk hát, amikor kicsiny lányom jelezte, hogy nem tud többet enni.


-  Egyél még, alig ettél valamit - noszogattam.  Eszegetett is, aztán kiment a mosdóba.
Visszajött, és közölte, nincs valami jól. 
Pedig biztattuk egymást, hogy "egészségünkre"...

Azt hittük, végünk

   Visszaindultunk hát a Riad Espagne felé, és miközben vonultunk a szűk utcákon, a szokottnál csendesebben, éreztük, hogy valami nem stimmel. 
   Zsófin látszott, hogy nincs jól, s mire felértünk szállásunkra, Erik is jelezte, hogy nem érzi jól magát. Így aztán a fiatalság visszavonult, mi pedig egy cigaretta illetve egy korty hazai gyomorerősítő - kinek-kinek illetékessége szerint - üldögéltünk még a tetőteraszon, őszi kirándulásunk utolsó estéjének utolsó perceit töltve. Közben azt latolgattuk, mi lehet a baj. 
 - A hal..? - kérdeztem. Nem hiszem, ha a hal lett volna problémás, az sokkal gyorsabban és mindannyiunkat elkapott volna. 
 - A cukornád lé..? - Uhh, az édes szirup gondolatába azonna beleborzongtam. Valahogy ösztönösen éreztem, mi hibádzhatott... 
 - A cukornád lé... 

It's been a day's hard night - Egy nap nehéz éjszakája 

 - leginkább a Beatles egykori dala, az Egy Nehéz Nap Éjszakája ugrott be, kissé kifordított címmel, amikor éjjel megébredtem arra, hogy - baj van. Illetve nincs baj, de lesz, ha most azonnal nem kezdek el átmászni az én Kedvesemen, akit a kis szobában hosszában faltól falig érő ágyon másképp kikerülni nem tudtam.
 - Ha menni kell, hát menni kell - és én mentem.
Aztán még vagy ötször, bár nem számoltam, inkább átkoztam - magam, amiért valami hülyeséget beettem, ahelyett, hogy egyből a Hotel De Charme konyakjából kértem volna helyette is egy pohárral...

Mint másnap kiderült, problémámmal nem voltam egyedül. Személyiségi (és beteg-) jogok okán nem részletezném, de a kis csapatból többen többféleképp vették igénybe a mosdót, és most nem a mosdókagylóra, hanem a helyiség másik fajansz edényére gondolok. Összességében több idő telt a WC-n, mint az ágyban alvással, és az állapotokhoz képest ez volt az akkor lehető legszerencsésebb konstelláció...

-  Tök jó, holnap indulunk haza, erre beüt a krach - gondoltam, és elképzeltem, hogy holnap utazunk, ilyenkor pedig nagyon nem jó khm... betegnek lenni...
   És eszembe jutott egy 35 évvel korábbi nyaralás, a hazaindulás előtti rémségekkel - és most mit nem adtam volna egy pohár masztikáért és szép emlékű Attila Druszám higgadt tanácsáért... Esetleg ilyen puruttya betegségkor már csak a Piócás Ember segíthet...

De most sem masztika, sem Druszám, ő -  azt hiszem - Odafentől küldhetett valami delejt, mert nagyon rám - ránk fért, és már hajnalodott.

Nemsokára indulunk haza. De reméltem, járgányunk ezúttal nem robban le, és nem kell egy Trabant után egy Boeingen megtudni, mi az a stucni...

(Folytatjuk)