2016.05.17., Casablanca

   Kényelmesen suhant vonatunk. A tiszta, fülkés gyorsvonati kocsi közvetlenül a villamos mozdony mögé volt kapcsolva, amely kellemes tempóban vontatta tizenkét kocsiból álló szerelvényt. Nem, nem a '70-es évek bulgáriai utazásain járunk, hanem 2016-ot írunk, és az ONCF Casablanca-Marrákes gyorsvonatán ültünk.
   A terveknek megfelelően utazásunk előtt pár nappal Marrákesben foglaltunk szállást túránk második felére.
Ma tehát elvált utunk kedves vendéglátóinktól, és az általuk eddig nyújtott biztonságos környezettől.
    A biztonságon nem az Európában értett biztonságot értem. Azzal Marokkóban soha nem éreztük, hogy baj lenne, hiszen a hatóságok éppúgy mint az átlagos helyi emberek pontosan tudják, hogy az országról alkotott kép meghatározza a beáramló turisták és pénz mértékét is, ennélfogva mindent megtesznek a ve
ndégek komfortérzetéért. Ellenben a dél-európai országokhoz hasonlóan itt is tele vannak a piacok harsány és rámenős nepperekkel, akik enyhén szólva is túlzott árakon sütik el szolgáltatásaikat, áruikat. Err
e a tavalyi kígyós fotózkodásom jó példa... :)
   Ezúttal egyedül töltünk napokat a számunkra idegen világban, De a nap indítása és az ebéd is megér pár sort és fotót. 

   Indul a nagy nap

Reggel időben keltünk hát, Gergő házigazdánk már munka ügyben házon kívül volt.
   A lakópark szomszédos házában valamit kalapáltak, mintha téglákat törtek volna ketté kalapáccsal. Mormogva kifejtettem, az elkövető mit csináljon unalmas óráiban (pl folytassa a felújítási munkákat...). majd elindultam a konyha, azon belül a kávéfőző felé. 
Lobo barátunk hangos szuszogással az ajtókeretben üdvözölt minket, nem kis derültségemre. Lobo cuki - ezt ki kell jelenteni.
 - Hozok kávét - ébresztettem kedvesemet, majd ezúttal sikerült az örömködő német juhászt rávennem, hogy ne a szobába rontson be Terit puszival ébresztve, hanem jöjjön velem a konyha felé a reggeli gyógyszer (nem, nem vagyok függő...) megszerzésének reményében. 

   Casablanca és reggel.

Aki még nem járt ott, annak merem ajánlani, próbálja ki, ha teheti.
A nap fényesen süt, érezhetően több meleget sugározva, mint itthon megszoktuk.
Mégsincs perzselő meleg, mert az Atlanti-óceán hűsíti a levegőt nyáron, télen pedig melegíti, de tisztítja is, 

   A teraszra kiülni kávézni családdal, barátokkal egy nyári élmény, akkor is, ha csak huszonegy-két fok van. 
 - Jó reggelt - köszöntjük egymást Vikivel.
 - Akkor ahogy beszéltük, elmegyünk ebédelni Tamarisba, a halpiacra? Gergő úgy tervezi, addigra hazaér.
 - Persze! - mondtam rá örömmel én, aki pár éve hallani sem akart semmilyen tengeri herkentyű megevéséről, most pedig a helyi halpiacon az aznapi fogásból helyben elkészítendő halételről diskuráltunk.
   Délelőtt volt időnk ejtőzni kicsit, emellett összecsomagoltunk, készülve az ismeretlenbe.  A vonatjegy online megvétele nem sikerült, majd az állomáson - gondoltuk. Abban csak bíztam, hogy Gergő segít megváltani a jegyeket a bizonyára csak arabul és franciául beszélő pénztárosnál.

   Ebéd - nem akárhol

Dél után pár perccel Gergő hazaért, és rövidesen gurultunk pick-upján a part mentén dél felé. 
 - Itt szoktunk halat venni - mondta Viki -, majd meglátjátok.
Megláttuk, bizony. 
A parton egy kis parkolóban álltunk meg. Kiszállva egy kis halpiacon találtunk magunkat. Az első benyomás a nem túl kellemes illat volt, de rögtön megláttuk, hogy az nem a halas standok, hanem a parkolóban megállt és bealgásodott esővíz felől jött. A parkolón túl egy szép kis mecset állt, a tövében az óceán felé lejtő utca mentén két oldalon standok látszottak. Az asztalokon halak, általam ismert és ismeretlen fajok, az egyiknél kisebb cápák, másutt angolnák, jókora, méteren felüli példányok, melyhez hasonlót utoljára 1981-ben láttam Másik Attila szigonyára nyársalva. 
   Közöttük pedig egy kisebb sokadalom, vevők jöttek-mentek, alkudtak, és láthatóan élvezték a helyzetet, miközben a háttérben halászok szorgoskodtak, pakoltak, vagy éppen hálót fontak,
   Házigazdáink megindultak egy kőfalon át vezető ajtó felé. 
 - Bon jour - köszöntött minket egy idősebb úr, aki az étterem főnökének tűnt. 
 Máris odapenderült az asztalunkhoz felvenni a rendelést. Franciául nem beszélve némi hendikeppel indultunk, de Viki segített:
 - Mit kértek, grillezett halat vagy tadzsint? Van tadzsinjuk halból készült húsgolyókkal.

Némi tanakodás következett részünkről, kitalálandó ki mit kér.
 - Úgy kérjetek, hogy egy adag olyan bőséges, hogy lehet, kettőtöknek elég lesz. Mi halat kértünk...
 - OK, akkor mi megkóstoljuk a halas tadzsint....

Amíg a meglepetés készült...

addig én elindultam felderíteni a piac látnivalóit. 
A fényképezőgéptől a helyi erők nem nagyon ijedtek meg, minden árus mosolyogva intett, hogy fényképezzek bátran, egy árus húzódott hátra, hogy ő ne legyen a képen
. Minden esetre készségesek voltak, teljesen természetesen éreztem magam az egyszerű halászok között, épp, mintha egy dél-európai halpiacon jártam volna. 
   De lassan ideje volt visszaindulni a kerthelyiségbe, hiszen bizonyára elkészült az ebédünk. 

   Kákabélű szárazföldi emberként volt elképzelésem a helyben elkészült halételről, de bevallom, a feltálalt fogások minden képzeletemet felülmúlták, A tadzsin - mely tulajdonképp az egytálétel elkészítésére szolgáló cserépedény neve - fedelét felemelve valami mesés illat csapta meg orrunkat.
   Húsgombócok várták fűszeres lében úszva, hogy feltálalják őket. mellé sült krumpli, kenyér, és olivabogyók - mennyei kombináció! Az adag méretéről csak annyit, hogy ketten épp, hogy meg tudtunk birkózni vele, Még jó, hogy nem kettő adagot kértünk.
   Barátaink asztaléra két gusztusosan elkészített hal került, melyet alighogy szétosztottak egymás között, egy másik tányér érkezett két másik hallal - ekkor derült ki, hogy a két derék példány alkotott egy adagot. A második párost előrelátóan kérték, hogy csomagolják el...

 






  
Arccal a vasútnak

   Eljött az idő, hogy házigazdáinktól búcsút véve elinduljunk a
vonathoz. Ez így persze nem teljesen pontos megfogalmazás, hiszen Gergő vitt minket ki a Casablancai vasútállomásra - a megbeszéltek szerint nem a fő pályaudvarra, hanem egy elővárosi kisebb állomásra. A jegyek megvétele után végül búcsút intettünk házigazdánknak, és megkezdtük önálló kalandjainkat Marokkóban..
   Az állomás peronjára kiérve kellemes meglepetésként tisztaság, rend, és jól működő utastájékoztatás fogadott. Általában a '80-as évek MÁV-ja jutott eszembe, amikor az állomások és a vonatok még normálisan működtek.
   Egyetlen nehézséget az okozott, hogy mint mindenütt, itt is francia és arab nyelvű voltak a kiírások.
 - Merre fogunk menni? - kérdezte kedvenc nejem.
 - Délre - feleltem - hisz' dél felé van Marrákes.
 - De az innenső vágányhoz van kiírva - mondta.
Bizony, egy újabb furcsaság, mely a letagadhatatlan francia örökség része. Amíg ugyanis a közúti közlekedés az itthonival megegyezően jobb oldali, addig a vonatok - Franciaországhoz hasonlóan - a bal, "helytelen" oldali pályán haladnak.
 - OK, és hol kell felszállnunk..?
 - A jegyünk a második kocsiba szól. A 2. kocsi nyilván a vonat valamelyik vége felé lesz... Nem tudván, Casa vagy Marrákes a honos állomás, nem tudtam, melyik vége felé.
   Ezért aztán odamentem egy forgalmi szolgálattevőhöz, és megérdeklődtem, meg tudná-e mondani, hol lesz a 2. kocsi. Készségesen válaszolt (angolul), hogy a szerelvény elején.  
   A gyönyörű, piros-fehér mozdony vontatta vonat beállt, némi kocogás után el is értük a jelzett kocsit, mely - az első volt a sorban. 
   Azóta egy kérdés nem hagy nyugodni... Akinek az 1. kocsiba szól a helyjegye - annak kell vezetnie a mozdonyt..? :)

   Elfoglaltuk hát helyünket. 
Az első osztályú kocsi - mint régebben itthon - hat személyes fülkékből állt. 
A vagon nem volt új, de láthatóan jól karbantartott, tiszta, kényelmes volt, légkondicionálóval felszerelve. A hűvös levegőt érezve működött is. A jegy 150 dirham (4 500 forint) volt fejenként a kb. 250 kilométeres útra első osztályon, helyjeggyel. Ez valamivel olcsóbb, mint a magyarországi vasúti díjszabás (megnéztem).
   A fülkénkben egy fiatal lány ült az ablaknál, melegítőgatyában és kapucnis pólóban. Hogy a vonat belsejében mitől védte a fejét kapucnival, nem tudom, de itthon is sokan, akár autó vezetőülésében is kapucnival biztosítják, hogy a forgalom többi szereplőjének látványa ne zavarja össze őket.
   Mellette egy középkorú, dekoratív hölgy és egy úr, aki kicsit kontrasztja volt a nőnek, és akikről csak sejtettem, hogy egy pár, miután összesen kettő mondatot váltottak a majd' három órás úton. A nő ellenben percenként telefonált, sormintaszerűen minden egyes francia nyelvű beszélgetést egy arab követett. 

   A táj, mely elsuhant ablakunk előtt (valójában persze mi suhantunk el ablakunkkal együtt a táj előtt, de ennyit az einsteini relativitásról...) lassan megváltozott. A Casablanca közelében zöldellő mezők és mezőgazdasági területek lassan átadták helyüket az egyre kopárabb, vörösesebb sziklás domboknak, a földeken pedig a mezők helyén egyre gyérebb legelőket láttunk. A korábban látott takaros házakat pedig egyre szegényesebb viskók váltották, még ha ezeken is ott pompáztak a műholdvevők parabolaantennái. 
   Furcsa volt látni, hogy a vasúti átjárókat egyre több helyen fényjelző és sorompó helyett láthatósági mellényes biztonsági őrök biztosították - ezzel is munkát adva néhány derék helyi embernek.

Marrákes

   Lassan leküzdötte vonatunk a távolságot és a szintkülönbségeket, és megérkeztünk a 250 kilométerre délre fekvő történelmi városba. Marrákes az Atlasz-hegység és a tengerpart felé vezető utak csomópontjában mindig is fontos szerepet kapott a kereskedelem bonyolításában. Oly annyira, hogy Marokkó nevét is innen kapta.
   Marrákeshez közeledve a levegő egyre hűlt, és nem tudtam eldönteni, hogy a klíma vagy az időjárás teszi-e. Elvileg jóval melegebb éghajlatra érkeztünk, az óceántól távol a 20-25 fok helyett 30-35 fokos időjárás várt minket. 
    Elvileg, mert a vonatról leszállva kifejezetten hűvös, esős idő várt minket. 
Az első, ami lenyűgözött a pályaudvar szépsége. 
A fényképeken is látszik, hogy a tervezők gyönyörű épületet álmodtak ennek a szép városnak. 
Most eszembe jut Tatabánya és a Konzum nevű vasútállomás-üzletközpont szörnyeteg, és elhessegetem a gondolatot...
   A pályaudvarról kilépve egy cigaretta - már jönnek a taxit ajánlgató sofőrök - és pár fotó. 
A sofőröket egyelőre elküldjük. 
   De aztán eljön a perc, hogy el kell indulnunk a szállásunk, egy igazi, a Medina belsejében lévő riád, azaz vendégház felé. 
   Ezek a vendégházak nem keverendőek a szállodákkal. Itt a tulajdonos és családja a belső udvarról nyíló szobákat adják ki a vendégeknek évszázadok óta. Utazó kereskedők, zarándokok, és most a magunkfajta turisták veszik igénybe ezeket a házakat. Kíváncsi voltam, mi vár ránk.
   Amikor a Dacia taxi sofőrje bemutatta a szélvédőre ragasztott díjtáblán a fix viteldíjat, és indított, úgy tűnt minden rendben lesz. Útközben elkérte a szálloda telefonszámát, és arabul beszélt valakivel. Reméltük, hogy minket jelent be, nem pedig lemondja a szállást a nevünkben, hogy aztán máshová vihessen...

   Kaland a medinában..

A medinába behajtva a szűk utcákban kanyargott, majd a világhírű piac mellett elhajtva egy szélesebb útra kiérve
piros-fehér kordon állta utunkat, mögötte láthatóan útfelújítás. Mormogott valamit, majd az út melletti parkolón át kikerülte a lezárást. Ezzel azonban csak száz métert nyertünk, itt már teljes volt az útzár a gépkocsik számára. A biciklik és a robogók ellenben száguldhattak tovább. 
 - OK, innen már nem tudok tovább menni - mondta. - De már csak öt perces séta - mutatott előre, a következő
másfél órában remek turisztikai élményt kínálva. 
    Elindultunk hát gyalog, a macskaköves úton kézben cipelve (hála a csomag limitnek nem túl nehéz) bőröndjeinket.
 
 Volt ugyan nálunk térkép, de ahhoz, hogy navigálni tudjunk, egy dolog hiányzott: tudni azt, hogy éppen hol vagyunk. A medinában ugyanis nem láttunk utcanévtáblákat. Így aztán nehéz. 
   Az általunk sejtett irányba mentünk... Riad X, Riad Y - hirdették táblák. Olyat, hogy Riad Chennaoui, olyat nem láttunk sehol. 
   Kezdett az este leszállni. 

   Az önkéntes Alien Drájver

Ekkor odalépett hozzánk egy fiatal fiú. 
 - Mit keresnek? - kérdezte - Tudok segíteni. Én itt élek, minden helyet ismerek. 
 - Hm, a Chennaoui... 
 - Á, tudom, igen, erre tessék - és elindult egy szűk sikátorba. Mentünk, mentünk, több száz métert. 
Miután hallottuk, hogy vannak "idegenvezetők", akik beviszik a gyanútlan turistát a sikátorba, hogy aztán csak némi pénzért vezessék ki őket, mint valami labirintusból, elfogott mindkettőnket az óvatosság.
 - Hová visz minket..?
 - OK, csak addig megyünk, amíg egyenesen haladunk, Ha cikázni kezdenének, visszafordulunk - egyeztünk meg. 
   Bizalmatlanságunkat tovább táplálta, hogy vezetőnk két barátja jött mögöttünk, egyikük robogóval. 
Amikor aztán az eddig egyenes sikátor jobbra fordult, majd balra, megálltunk.
 - Nem tetszik ez...
 - Jöjjenek, itt van, húsz méterre...
Benéztem a mutatott irányba úgy, hogy nejemet is lássam. 
További elágazásokat láttam.
 - Köszönjük - mondtuk - visszamegyünk, és keresünk másik utat...
 - De miért, itt van nem messze!
 - Köszönjük...
Innentől kezdve egy szakasznyi önkéntes tuszkolt minket, csak határozott "köszönjük nem", illetve "húzzatok a picsába" felszólításra léptek kb. két lépéssel hátrébb, de ekkor is morogtak, egyrészt, hogy "úgysem találják meg nélkülünk", illetve "nem hisznek a marokkói embereknek".
   Visszaérve a boltokkal teli kis utcába, újabb ismerőseik jöttek oda, meghallván, hogy a Chennaoui-t keressük,
élénk mutogatásba kezdtek. 
 - Hagyjatok már békén minket - mondtuk - ti egy brancs vagytok...

   Végül azt javasoltam, olyan helyen érdeklődjünk, ahol nem az ő cimbijei vannak.
Beléptünk hát egy gyógyszertárba. 
A fejkendős gyógyszertáros lány ránk mosolygott, majd odahívta kolléganőjét, aki beszélt angolul.
  Nézte a térképet, a foglalást, majd felhívta az ott látott számot. Beszéltek pár szót, majd hozzánk fordult. 
 - Vissza kell menniük a fürdő irányába. Ott balra kell fordulni - mondta - onnan még pár száz méter, és ott vannak.
  Megköszöntük.
 - Basszus, a végén még tényleg arra lesz, ahol a srácok mutatták...

A varázsszőnyeg avagy szőnyeg-varázs

   Visszamentünk hát, egyenesen a papagájcsapat felé, akik meglátva minket, azt ismételgették: nélkülünk úgysem lesz meg...
Hát, itt tuti nem fogunk befordulni a sikátorba, inkább tovább megyünk egy utcányit, és ott megyünk balra...
Elhaladtunk hát a közfürdő, majd egy lebontott épület foghíjtelke mellett, bégül a Bahía Palota múzeum épületénél befordultunk. A szűk utca jobbra fordult, és egy szőnyegkereskedéssel találtuk magunkat szembe. 
 - Tudok segíteni? - kérdezte a kereskedő, egy jól öltözött ötvenes úriember.
 - Igen - és elmondtuk mit keresünk. 
Ő elkérte a telefonszámot, majd magával invitált a bolt belsejébe, a telefonjáért. 
Záróra után voltak már, a boltban a villanyok ki voltak kapcsolva. Az éjszakai világítás fényénél is látszott, hogy a belül magas, galériás épület belsejében meseszép üzlet rejtőzik, A szavam elakadt az arab kézművesek remekműveinek láttán. Házigazdánk felkapcsolta a villanyt, és hagyta, hogy körülnézzek. A falon hatalmas, keleti motívumokkal díszített szőnyegek lógtak, amott imaszőnyegek és hosszú futószőnyegek. Az illat pedig...
   A gazda büszkén mosolygott.
 - Fezből hozom őket. 
Fent, a bejáratnál elmesélte, hogy családja Fezben él, ő havonta kétszer utazik haza. Csillogó szemmel mesélt városa szépségéről, és kérte, ha legközelebb Marokkóban járunk, Fezt ne hagyjuk ki.
 - Mindjárt jön a tulajdonos apukája - mondta, visszatérve jövetelünk céljára - felhívtam, és kértem, valaki kalauzolja önöket a riádhoz. 
   Rövid időn belül megjelent egy idős úr. 
Megjelenése azonnal bizalmat ébresztett bennünk. Hosszú, földig érő hagyományos ruhát, és hozzá illő, gazdagon hímzett fejfedőt viselt. Barna arcát fehér szakáll keretezte, és mosolygott, amikor kezet fogott velünk, és mutatta az utat. Mosolya és szeme derűt és bölcsességet sugárzott, kicsit Obi-wan Kenobi ugrott be róla. Az öreg jedi hosszú, ruganyos léptekkel elindult visszafelé, a sikátor felé.

 - Alig tudjuk követni...

- lihegtünk. 
   Letértünk jobbra a foghíj telken. Aztán balra... Beértünk egy másik szűk alléba... Basszus, a srácok erre
vezettek!
   Elértünk a végén a cikk-cakkba, ahol ifjú kísérőnket elhajtottuk.
Aztán egy rövid egyenes szakasz, egy átjáró... És az alig másfél méter széles (keskeny) utcában ott álltunk a saroképület előtt, melyre ki volt írva: Riad Channaoui.
   Öreg kísérőnk mosolyogva ajtót nyitott, és bevezetett minket. 
Itt és most kell megkövetnem az önkéntes idegenvezetőnket: jó felé akart minket vinni. 
Ilyen az, amikor az ember óvatos akar lenni. Most mellényúltunk...

A Riád

   Belépve az épület nehéz fa ajtaján egy előtéren át jutottunk az átriumba.
Megvallom, leesett az állam. 
Aki nézi a Szulejmán sorozatot, láthatott szép belső tereket. Namost, annak a díszletnek a szépsége a kanyarban sincs ehhez képest. 
   Az átrium felülről egy kupola vázzal van lefedve, melyre rossz időben - nyilván télen - nehéz szőnyeget húznak lefedni az udvart. Gyakorlatilag egy kabrió épülettel volt dolgunk, melynek padlóját kerámia mozaik fedi középen egy szökőkúttal, mely a nyári meleg levegőt hivatott hűteni, azaz elviselhetővé tenni, a sarkokban pedig két emelet magas pálmák állnak. Az emeleti körfolyosó alatt a földszinten kanapék sorakoznak, melyeket függönnyel lehet elválasztani az átrium központi terétől. Itt van lehetőség nagyobb ünnepségek, összejövetelek megrendezésére is. 
   A háziasszony egy hagyományos viseletet és fejkendőt viselő fiatal nő volt, aki az angol mondataiban rendre átváltott franciára, de sebaj, ennek ellenére megértettük. 
 - A szoba az emeleten van, az ötös számú - mondta. Toporogtunk, nem lelvén az emeletre vezető lépcsőt. 
 - Megmutatjuk - mosolygott, ekkor idős kísérőnk indult el mutatni az utat. 
A szoba ajtajai sarokig tárva vártak minket - a berendezés egyszerű, de szép volt. Az egyik furcsaság: az ablakok csak a körfolyosó felé nyíltak, a másik, hogy a fürdőszobát a WC-vel együtt ajtó helyett egy függöny választotta el a szobától. 
   A szobában egy dupla ágy volt a szoba egyik végében, a másikban egy szimpla. A szekrény tűnt a szoba gyenge pontjának - szó szerint, így az egyes ágyra pakoltuk ki ruháinkat a csomagokból. 

Felderítés

Új szállás révén három dolgot kellett kiderítenem, míg kedvesem pakolászott.
- Hol lehet dohányozni (fakultatív program...)
- Hol és mikor lesz a reggeli (fontos)
- Van-e WiFi, és mi a jelszó (nélkülözhetetlen)

   Az elsőre hamar meg tudtam adni a választ: házigazdánk felfelé jövet mutatta, hogy arra, felfelé tovább van a tetőterasz. Nézzük meg!
Kilépve a vas ajtón egy teraszon találtam magam, melyből két kis szoba, egy fürdőszoba és WC nyílt. Itt sok dolgom nem volt, mentem tovább. 
Balra egy lépcső vezetett fel egy még magasabban lévő teraszra. Itt egy vas asztal állt, hamutartóval. Némi logikai vizsgálat után agyam kidobta a megoldást: itt lehet dohányozni. 
   Körülnézve a kilátás, mely a szemem elé tárult, lenyűgözött. 
   Amíg a szem ellát, jóformán azonos magasságú épületek tetőteraszai látszottak, millió parabolaantenna, száradó ruhák, helyenként kint hűsölő emberek, minden, ami egy ilyen nyüzsgő város mindennapjaira jellemző. 
   Kicsit távolabb a mecsetek és paloták tornyai, és magas, nagyon magas pálmafák, melyek koronája 4-6 emelet magasban pompázik. 
   Az ódon, évezredes városnak remek kontrasztként toronydaruk adták a hátteret, melyek hatalmas sebességgel építik az újabbnál újabb modern épületeket. Kicsit odébb pedig a Menara repülőtérre fel és leszálló repülőgépek látszanak igen közelről, lévén Marrákesben a reptér egész közel található a belvároshoz. 
   Lementem hát a recepcióként szolgáló kis szobához, ahol egy, az ajtóra rajzszegezett sütistálca informált a reggeliről (8,30-10,30, hoppá, máshol korábban kell kelni...) és a wifi jelszóról (kikövetkeztetve, hogy háziasszonyunkat Ayshee-nek hívják). 

Röviddel ezután, mikor vacsorázni indultunk, azt is megjegyeztük, hogy itt is lehet foglalni túrákra.
A sok úticél között örömmel láttuk a két, általunk otthon kinézett Ourika-völgyet és Essouria kikötőt.
- Hol tudunk a közelben vacsorázni? - kérdeztük, fáradtak és éhesek lévén.
- A közelben két helyet tudok ajánlani. - a kezünkbe adott egy nyomtatott prospektust térképpel. A vázlaton a ma már sokat emlegetett sikátor látszott, mellette a hammam Ziani, a fürdő, mellette a Bahia étterem, vele szemben egy másik vendéglátóhely volt jelölve. Szintén adott egy laminált névjegykártya-szerű lapot a rijád emblémájával.  - ezt, kérem, adják oda a személyzetnek. Abban egyetértettünk, hogy a piac utcáiban megbúvó helyeket kevésbé ellenőrzi a helyi hatóság, így ki tudja, mennyire biztonságos itt étkezni. Mi a turisták számára ajánlott helyek mellett döntöttünk. 
   A szobánk ajtaja előtt még kicsit toporogtunk, mint Ádám az anyáknapi ünnepségen. 
 - Hogy tudjuk bezárni az ajtót, ha belülről egy retesz zárja azt?
 - Nézd csak - mutattam - a külső reteszbe egy kis lakat volt bedugva, benne a kulccsal. - Így, a lakattal... 

A Bahia 

   Tekintettel arra, hogy fáradtak voltunk, úgy döntöttünk, hogy ezúttal az első szóba jöhető helyet látogatjuk
meg. 
   A Bahia étterem közvetlenül a Bahia palota bejárata mellett áll. Az ajtónál álló biztonsági őr egy pincérrel beszélgetett. Meglátván minket a fiú udvariasan beinvitált minket, és felvezetett az emeletre. Egy körfolyosón találtuk magunkat, a zárt udvar fölött. A hosszabb oldalak mentén egy-egy gazdagon berendezett étterem helyiség, a kettő közötti rövidebb oldalon egy kávézó terasz, beljebb egy bár látszott. Az ellentétes oldalon egy elegánsan berendezett irodába láttunk be a nyitott kétszárnyas ajtón keresztül. 
   Leültünk egy kényelmes kanapéra az alacsony asztallal szembe, nem messze egy nagyobb, olaszul beszélő családtól. Amott egy arab fiatalemberekből álló csapat vacsorázott.
   A pincér letette elénk az étlapot. 
   Azt egyből láttuk, hogy muszlim tradíciók ide vagy oda - itt tartanak sört. 
Kértünk is egyet-egyet, majd választottunk az étkek közül. 
Miután az ebéddel kellemesen belaktunk, ezúttal úgy döntöttünk, hogy ketten egy adagon fogunk megosztozni - ha nem elég, rendelünk még. 
   Az árakat elnézve kissé kigúvadtak szemeim, egy menüt (saláta + főétel + desszert) 200 dirhamért, 6000 forintért kínáltak. Azért ez nem megszokott ár Marokkóban...
   Amíg az étel készült, egy-két fényképet készítettem. Amikor észrevették szándékomat, a személyzet felkapcsolta a világítást. Így még pompázatosabbnak látszott a beltér.
 - Kár, hogy a nagyobb fényképező a szálláson maradt - mormogtam. és sejtettem, hogy ide még vissza kell térnünk.
   Közben megérkezett a vacsora - egy koccintás a hideg Casablanca sörrel, majd az étek. 
A mosolygós pincérek kihozták a salátát. Igazság szerint nem "hozták", hanem ketten hordták ki a kis tányérokban a különböző fajta salátákat,olívabogyót, paprikát, paradicsomot, még felsorolni is hosszú lenne. Az asztal pillanatok alatt tele lett a kis tálakkal. 
   Röviddel ezután meghozták a fő fogást, a tadzsint is, benne marhahúsos gombócokkal, illatozó fűszeres lében, bőséggel mellékelve körettel, a közepén pedig egy tükörtojás tette fel a koronát a látványra. . 
   Az ár láttán keletkezett meglepetésem megnyugvásba váltott át: a borsos árért tartalmas, két főnek elegendő, kitűnő ételt kaptunk. A képeken egy adag étel látható! 
   Nem, semmi esetre sem kértünk volna mást, ez is éppen elegendő volt. Desszertnek egy tál gyümölcsöt kaptunk - görögdinnyét hoztak feldarabolva. Mélyvörös szín és mézédes íz... Kitűnő lezárás lett volna, ha mi nem kérünk még egy sört, csak a nap lezárásának megünneplésére. A két 0,33-as palack nem tűnt túl nagy mennyiségnek - na jó, amikor fizetni kellett, mintha más véleményen lettem volna...

A nap végén

A kellemes vacsorát követően elindultunk vissza a riádba. 
 - Na, most jobb lesz a foghíjtelek helyett az utcában menni. De reméljük, nem lesznek ott délutáni barátaink...
Nem voltak ott. A téren este taxik helyett ezúttal lovas hintók várták utasaikat. A zakos barátaink ezúttal nem lógtak errefelé. 
   Először léptünk be a Medina sikátoraiba éjjel, a sötétben. Nem tudtuk, mi vár ránk. 
Igazából semmi különös. Robogóval, gyalog hazafelé igyekvő anyák gyermekükkel, apák a munkából hazafelé, szinte semmivel sem különbözött egy magyarországi esti forgalomtól - az utcák valószínűtlen szélességétől eltekintve. A sikátor sarkaiban macskák ültek, volt közöttük ütött-kopott kóbor jószág, de láttunk ápolt házi kedvencet is, szép nyakörvet viselve a nyakában.
   Hamar ott álltunk a Chennaoui bejáratánál. Némi csengetés után bebocsáttatást nyertünk, mi pedig a nap lezárásaként felmentünk a tetőre az estében gyönyörködni. 
   A mecsetek kivilágított tornyaival díszített panoráma felett az itthonitól eltérő égbolt fogadott minket: a hold, mely majd' telihold volt, magasan, majd 45 fokos szögből nézett le ránk, az itthoni 17 fok helyett. Hiába, kissé délebbről figyeltük meg. Mellette a Jupiter világított itthon ritkán látható magasságból. 
   Visszatértünk a szobába, belülről bereteszeltük az ajtót.
 - OK, holnap felderítjük a környéket és megnézzük, hol lehet túrára benevezni - döntöttük el. 
A belső udvarra nyíló ablakot kinyitva igazán kellemes levegő áramlott be a szobánkba, a légkondícionáló bekapcsolását szükségtelenné téve igazán jól aludtunk.