2015.10.20. (Folytatás innen) (A fotóalbum itt tekinthető meg)

   Az európai ember azt gondolja, ha Afrikában a reggel hangjai ébresztik,akkor az veszedelmes vadállatoktól fog származni.
    Nos, az igazság nem állt ettől távol, ugyanis egy ragadozó súlyos lépteire, majd szuszogására ébredtem fel. 
    Először a nehéz, lassú léptek, majd a karmok koppanása közeledik... Aztán az ajtó és a keret között szuszogás, ahogy orrát befúrva próbál szimatolni, esetleg az ajtót kinyitni, hogy aztán ránk rontson!
 - Lobó, hagyj még aludni - kérleltem a derék németjuhászt, aki türelmetlenül várta, hogy játsszunk végre vele. 
   Lobó ugyanis, mint minden rendes kutya, meg volt győződve róla, hogy a vendégek az ő szórakoztatására érkeztek.
   Aztán más hangok is beszűrődtek szobánkba, melyek meggyőztek, hogy értelmetlen a további erőlködés az alvás színlelésére. A reggel hangjai közül elsőként két, itthon, faluhelyen ismert nesz ütötte meg a fülemet. Nem, nem a nádi poszáta vagy a sodröttcsőrű raglántilinkó éneke volt az. Egy fűrészgép és egy betonkeverő hangja volt, melyhet az ütemet egy kóműveskalapács staccatoja adta, időnként egy-egy flex-futammal. 
   Kikeltem hát az ágyból, és elindultam, hogy felhozzak magunknak - két kávét. 

   Óvatosan nyitottam ki

a szobaajtót, hogy nehogy... Namost, aki látta a Micimackó című rajzfilmet, és ismeri Tigrist, az elképzelheti, ahogy... Lobó boldogan, egy 30 kilós szeretetcsomagként vetette rám magát, majd elsiklott mellettem, és az ágyban körülbelül addig a pillanatig alvó kedves nejemnek esett neki vad ébresztőpuszikat adva az arcára.
 - Loboooooó, neeee - kérlelte Ő is.
 - Gyere, lemegyünk egy kávéért - mondtam neki, mire a derék eb azonnal megfordult és mellettem levonult a lépcsőn. Fegyelmezetten, leszámítva azt, hogy egész úton a kézujjaimat harapdálta, 

A kávé a Paradicsomban

Lent, a konyhában egy helyi asszonyt találtam, aki dúdorászva mosogatott, és láthatóan főzéshet készülődött. A "néni" ugrott be, miután tegnap este Viki már említette. A "néni" szerintem velem egy korú, tehát meglehetősen fiatal (Gergő szerint az első iskolai táblám az Alta Mira-i barlang fala volt, köszi... :) ) nő volt, aki meglátva széles mosollyal és "bon jour"-ral köszöntött. Franciául mondott valamit, annyit azért értettem, hogy Viki a gyermekeket vitte iskolába, és mindjárt jön. Azt az én szavaimból - meg szerintem a borzas-álmos fejemről - azonnal megértette, hogy életben maradásom feltétele egy kávé megszerzése. 
 Megmutatta a kávéfőzőt, melynek kiöntőjében ott illatozott a Reggeli Gyógyszer. 
    Megmutatta a cukrot, a hűtőben megtaláltam a tejet - nem volt túl bonyolult feladat, noha minden arab és francia nyelven van feliratozva, azért a csomagolása van annyira nemzetközi, hogy eszembe sem jutott paradicsomos halkonzervet önteni a csészénkbe... 

Egy kis erőfitogtatás

és bundás barátunkat máris sikerült megelőzni a hálóba bejutáskor, majd ötösben levonultunk a kertbe. Teri, én, kezünkben a két kávé, és Lobó mellettünk fel-alá ugrándozva.
   És ott fogyasztottuk el a kávét, egy földi Paradicsomban érezve magunkat. 
Október 20.-ikát írtuk, illetve mi nem írtuk, hanem a naptárak mutatták.

  Kellemes idő volt reggel, mint itthon augusztusban szokott lenni. Viki időközben megérkezett, leült mellénk a kerti kanapéra, és beszélgettünk. Gergő már korábban dolgozni ment, mi pedig latolgattuk a következő napok programját. Nyilván igyekeztünk vendéglátóinknak nem lenni terhükre, meg egyébként is, miután tőlük tudtuk, hogy Marokkó biztonságos hely, e cseppnyi kétely nélkül beszéltük meg, hogy mi örömmel bejárjuk a környéket, a várost, elvegyülve a Medina forgatagában - kísérő nélkül. 
 - Francia tudás nélkül nem lesz könnyű - mondta Viki, de megegyeztünk, hogy végső esetben van nálunk telefon...

Az első túra

Rövid reggeli után elindultunk hát hármasban, hogy a Dar Bouazza negyedet felfedezzük magunknak. Tervünk nem volt különösebben, csak a tengerparton egy nagy séta...  Viki indulás előtt ellátott minket némi készpénzzel - Dirham akkor még nem volt nálunk, és nem mindenhol lehet bankkártyával fizetni. 
   Utunk a tegnap este megismert úton a tenger felé vezetett. Aztán a tóhoz érve úgy döntöttünk, teszünk egy kerülőt. A tó parkosított és szépen rendben tartott partján sétáltunk a lekövezett járdán, és megfigyeltük, hogy a kitett táblákhoz hasonlóan a helyiek is vegyesen beszélgettek arab vagy francia nyelven. 
   A vörös színű talaj, mely szinte egész Afrikára jellemző, az itthonitól merően eltérő, színpompás növényzetnek adott otthont. Pálmák, díszfák, virágok... A tó partján azután itthon is jól ismert madarak csapata fogadott minket.

   Elértük a helyi belga iskolát, ahová Lili és Domi is járnak. Francia tannyelvű iskola, ahol - természetesen - arab nyelvoktatás is folyik. A tetszetős és modern épület udvarán külföldi és helyi gyerekek játszottak és fociztak, mint a világ bármely iskolájában, tudja, már aki látott ilyet belülről... 
   A gyerekek minket meglátva mosolyogva integettek, és hangos "Bon jour!" - ral köszöntöttek, fiatal tanáraikkal együtt. Na, ez azért már ritkább az ún. "civilizáltabb" világban.

A partra!

   A lakóparkot az tegnap használt kapun hagytuk el. Utunkat egyből az óceán partja felé vettük, fel a falépcsőn. 
A tenger - dacára a napsütésnek -  nem az a kifejezetten hívogató víz volt, mint azt a Fekete-tenger partján megszoktuk. 
   A szélben tajtékzó hullámok kergették egymást, a hosszú fövenyen, noha volt egy-két bátor család a vízben, inkább kagylókat gyűjtögető, kutyát futtató, önmagukat futtató, és - mint mi - békésen sétálgató emberek jártak. 
   Páran, akikkel tegnap este Gergőékkel találkoztunk, ránk köszöntek.
Folytattuk utunkat dél felé, szandálunk a kezünkben, és közben figyeltük a parton látható növényeket és az ott futkosó, a hullámzás által a fövenyre sodort apró zsákmányra vadászó fürge madarakat. 
   Ahogy haladtunk, a part szerkezete lassan kezdett megváltozni. A látóhatárt dél felé lezáró kiszögellés közelében egyre gyakrabban látszottak ki a homokos part alól a partot alkotó kőzet lemezes rétegei. Vagy réteges lemezei..?
   Elértünk egy patak torkolatához, majd hamarosan egy láthatóan tengerparti strandnak kialakított partszakaszhoz, ahol mosdók és öltözőkabinok hivatottak a vendégek kényelmét kiszolgálni.

Az elhagyott part

Kis híján tényleg néptelen volt. A korábban említett népek mozogtak a parton, az öltözőkabinok elhagyatottan állnak, senki nem vetemedett egy kis tengerparti nap- és vízfürdésre.

   Miután a partszakasz végére értünk, eldöntöttük, hogy iszunk egy kávét, üdítőt - sört nem - a parti étteremben, a Resteurant Sunset-ben. Kicsit dé-ja-vu érzésem volt, amint bevillant egy másik tengerparti vendéglő, különösen annak régi formája.
   Az étterem láthatóan utószezoni állapotban van. A hatalmas terasz és a nagy számú szék-asztal jelzi, hogy nyáron temérdek ember látogat ide, most azonban csak egy-két helyi erő ült az asztaloknál élénk beszélgetésbe vagy épp újságuk olvasásába merülve. A tetőteraszra felóvakodva csináltam pár fotót - a fekvés remek, de a szó szerint viharvert napernyők erősen megrogyva az Élet súlya alatt - ezeket a személyzet épp most bontotta.
   A hely neve - Napnyugta - és az óceán parti elhelyezkedése előre vetítette, hogy innen remek kilátás nyílik a naplemente megtekintéséhet. De most, miután délután két óra volt, erre csekély esély mutatkozott. 
   A pincér az itt megszokottnak megfelelően udvariasan, és a várttal ellentétben angol nyelven szolgált ki minket. 
A rövid pihenő után ideje volt indulni. Elköszöntünk, hogy viszont látásra, és elindultunk, nem is sejtvén, hogy az a viszont látás mennyire közel lesz... 

10 perc

   Ennyi telt el indulásunk óta. És az addig orvul gyülekező felhőkből elkezdett esni az eső. Először nem foglalkoztunk vele: Nem vagyunk cukorból. 
Alig két saroknyira jutottunk a Napnyugta Étteremtől, amikor sovány malac vágtában kocogtunk vissza a szakadó trópusi esőben. Olyan sűrűn esett, hogy a halak a levegőben tudtak úszkálni, mert az esőcseppek egymást érték. Na jó, annyira nem volt sűrű, de nagyon... Szerintem akkor az étteremre a Napnyugta helyett az Ürgeöntés jobban illett volna. A helyiek közül is sokan beestek oltalmat remélve, ezzel is növelve a hely forgalmát. 
   Mi speciel - a pincérek vigyora kíséretében - leültünk, és úgy döntöttünk, hogy ebédelünk. Marokkói salátát kértünk, rántott tintahal-karikákkal - igazán remek kis étek volt, a helyet láthatóan otthonuknak tekintő macsekoknak is leesett egy-két falat. 

Visszaút

   Mire végeztünk a falatozással, az eső  - amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is - elállt. 
Visszautunk a házak között, a lakónegyedben vezetett. Az, hogy az ember lefényképez egy-egy szép házat vagy növényt, az lehet, hogy természetes, de az is lehet, hogy a kompozíciót kicsit túlzásba vittem, mert kíváncsi tekintetek követtek, ahogy gépemmel a nyakamban kúszok-mászok a pálmák és cikászok között. Volt, ahol a tulaj kiszállt a kocsijából, és nézte, mit csináltam-  szerintem azt hitte, rongáltam - de szerencsére kutyát nem eresztettek utánunk. Talán azért, mert errefelé nem olyan elterjedt a kutyatartás...
   A lakópark sarkán az első kaput elérve szembesültünk azzal, amit Gergő elmondott - a biztonsági őr nem ismert minket, így udvariasan, de -  elküldött minket. A következő kapunál aztán, miután ott már ismertek minket, gond nélkül bebocsáttatást nyertünk. Ezzel együtt visszasétáltunk az előbbi kapuhoz, köszöntünk az őrnek, és tudtuk, hogy ettől fogva itt is beléphetünk.
   A házhoz visszasétálva élveztük a gondozott pálmaligetek látványát, néztük a bicikliző, gördeszkázó, játszó gyerekeket, és egyszer csak hozzánk csapódott házigazdáink két rosszcsont cicája. Nyakörvükön kis csengettyűvel - így könnyen megtalálják őket, emellett Lobó előre értesül érkezésükről - ugrándoztak mellettünk, majd egyszer csak - egy harmadik, ugyanilyen egzotikus mintázatú kismacska csatlakozott hozzánk. 
 - Tesójuk lehet..? - találgattuk. Aztán ők másképp gondolták, és nem jöttek velünk haza, csak egy darabig kísértek minket. Aztán másfelé mentek, mi pedig nélkülük ballagtunk tovább, megnézni egy furcsa nevezetességet. 
  Azt messziről kiszúrtuk, hogy helyenként feltűnően magas és túl szabályos formájú pálmafák állnak. Ezek ugyanis nem fák, hanem mesterséges távközlési oszlopok a mobil antennák számára. Ötletes, és nem ormótlan vastraverzek csúfítják a tájat. 

Újra otthon

Mármint vendéglátóink otthona. Kellemes este a teraszon. 
A kitűnő vacsora után egy-két ki sör mellett beszélgetünk. Munkáról, a világ dolgairól. 
Marokkóról. 
 - A Heinekené a Casablanca sörgyár. Noha a helyiek elvileg nem fogyasztják, de a sok külföldi számára gyártják. 
 - De sokan azt sem tudják mi az. - tette hozzá nevetve Viki - Képzeljétek el, pár napja hazafelé vettem egy tálca sört. Betettem a csomagtartóba. Onnan be akartam menni a Morocco Mall-ba (Casablanca legnagyobb plázája). A behajtáskor a biztonságiak benéznek minden autó csomagtartójába, hogy nehogy robbanóanyagot vagy ilyesmit vigyen be valaki. Meglátta a sört, és nem engedett be. "Hölgyem, ennyi whiskey nem vihető be!"  Mondtam neki, hogy ez nem whishey, ez sör, de nem. "Sajnálom, de tömény ital, nem viheti be". 
   Akkor és a következő estéken sok, a helyiek mentalitását jellemző anekdota került elő. 
   Emellett Lobó barátunkat kellett labdázással szórakoztatni, ami abból állt, hogy a korábban (másodpercek alatt) kipukkasztott futball labdát eldobva ő azt megfogja, majd állkapcsát satuként rászorítva - nem ereszti. Aztán némi huzakodás, kérlelés és rimánkodás (különösen, ha az ujjamat is hozzáfogja) után végül leteszi, és a kör kezdődik elölről. 
   A játékot csak akkor hagyta abba, amikor a két kajla macska hazaért, mert őket igencsak szereti megkergetni. De azért a cicák mindig beóvakodnak a teraszra az etetőtáljukhoz...
    Lobó mindazonáltal rendkívül jól nevelt és tiszta eb, ezért elfáradván nyugodtan leheveredhet a nappali szőnyegén... Illetve bárhol, ahol ö gondolja.

A hálótárs

Ma este pedig úgy gondolta, hogy a mi szobánkban, velünk fog aludni. Ezt ő nem mondta, de erősen sugallta, mikor is velünk jött a hálószobába, és elheveredett az ágy végében a szőnyegen.
 - OK, Lobó, ha jó leszel, felőlem alhatsz itt... - beszéltük meg a dolgot.
 - Jó éjt - köszöntem el mindkettőjüktől, majd lekapcsoltam a villanyt, és vártam, hogy a nyugodt, pihentető álom ringasson el.
   Ehelyett szuszogás.
   Aztán nyiffogás. 
Várok, hátha elalszik és csend lesz. 
Csend.
Aztán a kutyák jellegzetes halk sipogó nyüsszögése.
 - Lobó... - kérleltem.
Csend.
Egyszer csak a kutyatappancs karmai a padlón. Fel alá. Nyüsszögés.
 - Na, Lobó, inkább menj ki - azzal kitessékeltem (kitoltam a fenekénél fogva...) a folyosóra.
Na, ekkor ért meg a helyzet arra, hogy elaludjak. sztorit.

Másnap reggel Vikinek mesélem a sztorit.

- Ja, igen, mert - Lobó fél a sötétben - adta meg a választ háziasszonyunk. 
Hogy mitől fél egy felnőtt német juhászkutya, azt nem tudom, de tőle az utca teljes lakossága, az biztos... :)

(Folytatjuk)