2019.03.16-17
25 másodszor!!! - avagy elősző' előszó.
A Nap, Amikor Teljesül Egy Régi Vágyam: még egyszer huszonöt éves lettem! Egyszer már voltam, most még egyszer, az összesen ötven. 1969 óta sok víz lefolyt a Dunán a Fekete-tengerbe, stílszerűen hová máshová..? Felvirradt hát ez a nap is, amikor megkezdhettem második ötven évemet.
A szokott születésnapokra jellemző módon indult, és kissé másképp fejeződött be a program.
Szombat délután történt, hogy Zsófi lányomék megérkeztek, és immár készen álltunk arra, hogy családunkban ünnepeken megszokott módon elmenjünk vacsorázni kedvenc éttermünkbe. Én meg ha nem figyelek a jelere, ugyebár...
Az Első Jel
- Én már hívtam Attilát - mondta gyorsan Kedvenc Nejem szintén megszokott módon, hisz' szokott ő taxit hívni és asztalt foglalni is, mikor én nagy elfoglaltságomban elfelejteném nem érnék rá.
- Hétre jön - mondta, s eszerint kezdtünk öltözni. Attila pontosan szokott érkezni, néha egy két perccel előbb áll meg a házunk előtt a megbeszéltnél. Most is ez történt. Teri elébe sietett, s mire mi kiértünk, ők a taxi vezetőjével cigarettáznak.
- Még Attila is elszívja a cigijét, aztán mehetünk - hangzott a kissé bosszantó mondat.
- Hogy még ilyen hülyeséggel, mint a cigaretta képesek vagytok húzni az időt, amikor kiváló vacsora vár...
A Második Jel
A taxiba beülve beszélgetni kezdünk a világ dolgairól, a hogylétünkről és hasonló dolgokról, amikor egyszer csak vezetőnk megszólalt:
- Ah, nem is erre kellett volna jönni - bevallom, nem figyeltem fel rá, hogy nem a megszokott úton lekanyarodva, hanem a főúton továbbhaladva közeledtünk az étterem felé, aminek nagy jelentősége nincs, legfeljebb hogy az épület másik oldalán érkezünk.
A Harmadik jel
A kocsiból kiszállva elindultam a bejárat felé a vacsora vonzásának megfelelő nagy léptekkel.
- Hová sietsz..? - kérdezte az Én Drágám.
Basszus, nem kellene túl sokat belegondolni a sietésbe. Egyszerűen szeretnék mát rendelni és élvezni a török konyha remekeit.
A Negyedik jel
Végül lenyomtam az étterem kilincsét, eközben az ajtón át láttam a fal mellett egy asztalt a mi foglalt helyünk, a dervis-szobor felé keresztbe fordítva.
"Egy nagyobb társaság is lesz mellettünk" - gondoltam, amikor beléptem, és...
És ott ültek.
Sokan.
Nagyon sokan.
A megszokott, négy-nyolc fős helyett egy -nemtomén' hány fős, de hosszú asztal állt, ami körül rokonok, barátok, különösképp olyanok, akikkel régen terveztük, hogy ideje lenne jönni...
És most jöttünk, külön, de mégis együtt.
A meglepetés...
Család és barátok - remek érzés, én meg ott álltam, és nem tudtam, mi is van ilyenkor. A középpontban lenni nekem, szerény, nyilvánossághoz nem szokott fejemnek...
Örömteli volt, igen, és én sorban vettem át a jókívánságokat és a kedves, szívből jövő ajándékokat. Ha valami fel tudja dobni az ember napját, akkor ez az volt, köszönöm ezúttal is.
A Meglepetés
Kedvesem ajándékként egy borítékot nyújtott át.
- Tessék, és bontsd ki most - kérte.
Én pedig felbontottam.
Az első papírlap - egy foglalás a Ferihegy Parkolóba.
- Nahát, parkolhatok pár napig Ferihegyen - mondtam, miközben húztam elő a következőt, mely egy kinyomtatott - repülőjegy volt.
BUD-SOF-BUD - eszerint Szófiába repülünk ismét, mégpedig - HOLNAP! - olvastam el a dátumot.
A harmadik lapon a szállodafoglalás állt: Hotel Alabin, Szófia.
Jártunk már itt másfél éve, akkor abban maradtunk, szívesen visszatérünk ebbe a szocreál, a '80-as évekből itt maradt szállásra - és most itt az alkalom!
Nagyon örültem, a hab csak az lett a tortán, amikor megtudtam, drága unokahúgom miért nem koccint velünk pezsgővel - és jópár hónapig még nem is fog.
A vacsora jól sikerült, remélem, velünk levő barátaink, rokonaink szintén élvezték az ízeket és a csevegést, akik pedig nem tudtak eljönni, csak azt tudom mondani, bepótoljuk...
Az este hosszú volt, az utána következő éjszaka rövid. S bár hosszú utazások előtt szoktunk visszaszámolni napokban, azt hiszem, egyről visszaszámolni értelmetlen - a gyors ugrás az indulás napjára nem egy irodalmi eszköz, hanem a valóság.
Induljunk hát
Beraktuk két kis fedélzeti bőröndünket a Focus csomagtartójába - mit mondjak, nem telt meg velük... De néhány napra mit is csomagoljon az ember, mint néhány ruhadarabot - italt, értsd pálinkát pedig Bulgáriába nem viszünk. Tengerbe vizet..?
Az út az M1-esen majdnem eseménytelen volt, azonban vasárnap este dacára meglehetősen élénk forgalom volt, az M0-son pedig - azt hittem, eldobom az agyamat. A torlódás a Diósdi lehajtónál állt. Mégpedig szó szerint állt.
- Basszus, kerülünk - adtam ki a jelszót, és az M6 lehajtónál elindultunk Pécs felé. Ott két kilométer után lehajtottunk és ráhajtottunk a 6-os főútra.
- Ez pedig elvisz minket a Hárosi M0-ás Duna-hídig - mondtam. Ez remek ötletnek tűnt, mindaddig, amíg... Amíg egy kanyar után meg nem álltunk. Itt is torlódás - ezúttal már nem volt kerülőút. Három és fél kilométer az M0-ig...
- Basszus, le fogjuk késni a repülőt - aggódtam az órát nézve.
Felderengett előttem a rémkép, ahogy állunk a parkolóban mint két ágrólszakadt, nézünk a magasba a fehér-lila gép után, majd össze, hogy most mi lesz...
- Akkor hazamegyünk, nem dől össze a világ - rántott vissza Teri a Való Világba.
A dugó lélektana
Forgalmi dugóban az ember időérzéke megváltozik. Minden másodperc perceknek, minden perc óráknak tűnik. Valójában kb. 15 percet vesztettünk itt, lassan araszolva az M0-ra két irányból felváltva felhajtó - felaraszoló - forgalommal. Minden esetre nagy megkönnyebbülés volt, amikor az autóútra visszatérve fokotatosan gyorsulva haladtunk a reptér felé.
Végül könnyedén parkoltunk le a terminálhoz közel a reptéri parkolóba, és megkönnyebbülten zártam be a kocsit, megjegyezve, hol is állunk. Nem árt visszatalálni majd az esti sötétben. De szerencsére ez nem a mai esti sötét lesz.
Ránéztünk az órára.
Hat perccel voltunk a jegyre nyomtatott ajánlott érkezési idő után.
Eszerint jól becsültem meg a menetidőt - veregethetném meg a vállamat, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy vagy három éve járok minden nap a szomszédba...
A következő ajándék a sorstól: mikor behúztuk bőröndjeinket a hosszú járdán a reptér épületéig, majd átvágtunk a B terminálra, nem kis meglepetéssel észleltük, hogy az utasok várakozás nélkül, folyamatosan tudnak a nagy számú belépőkapun áthaladni a beszálláshoz.
Ez volt az a pillanat, amikor éreztem, hogy már nem lesz baj.
Utazunk.
De előtte az utazást ünnepélyesen nyissuk meg!
Denis nélkül
Szép lett volna Denisszel találkozni Szófiában - mondtuk - hisz épp ott lakik. De láttam, ő épp Athénban pihen, s még a reptéren is a megosztott képeit láttam az Akropolisz tövéből.
- Úgy fest, 2010 óta ez lesz a harmadik bolgár utunk, amikor nem tudunk összefutni.
A Terasz kávézó 
Az Utazó Ember, mint magam is, szereti ezt az érzést. Nem mintha itt finomabb lenne a kínálat, hidegebb a sör, sőt, tulajdonképpen a kilátás sem a legmegnyerőbb. Mégsem hagynám ki semmiképp.
De nem mindennap jut el ide az ember, legalábbis én nem, szemben az itt dolgozó pultossal. Emellett - az itt mondott áldomás mindig az utazás ünnepélyes megnyitását jelenti. Az italok-ételek íze-illata mellé bekúszik a háttérből a kerozin jellegzetes illata, és a felszálló gépek hajtóműveinek sivítása, ami annyi év sok utazása után is megbabonáz.
Itt vagyunk a budapesti Liszt Ferenc reptéren.
Rendeltünk egy italt, aki dohányzik, itt még elszívhat egy cigarettát.
Az érzés, igen, az az, ami igazán jó ezen a helyen. Persze, a sör máshol is csapolt, sőt, általában olcsóbb. A reptér dolgozóinak zöme itt dohányzik az oldalról ráccsal lezárt teraszon. Mégis, szeretném minél többször igénybe venni a laza, és mégis - vagy épp ezért - szimpatikus pultos úriember szolgáltatását.
Még egy gyors kaja (szó szerint) az ételudvarban - praktikusan abba a sorba állok be, amelyik gyorsabbnak tűnik. Ma este a KFC volt az, így némi Kentucky étket csipegetve vártuk a beszállást.
Egy kis BA abszurd
A Budapest Airport híres arról, hogy szereti az utasokat rébuszok, kvízek, és más játékos feladatok elé állítani. Ezúttal azt eszelték ki, hogy beszállást imitálnak.
Szólitottak minket, jámbor utasokat, szerintem akkor, amikor a szófiai járat még meg sem érkezett.
Mi pedig gyanútlanul beszétáltunk a Csőbe. Az elsőbbségi utasok először. Aztán a kordonnal elválasztott másik sávba beterelték a nem elsőbbségi utasokat is.
Igen, mi is azok voltunk, és legközelebb is azok leszünk. Nem a nagy arcunk miatt, hanem mert szeretnénk a pénztárcánknál nagyobb csomagot is magunkkal vinni a fedélzetre, nem pedig terhelni velük a BA és alvállalkozóinak szorgos kis kacsóit. Akik eddig szinte minden Wizzes és Ryan-es utunkon vagy kiloptak valamit (cigarettát), vagy simán leamortizálták a bőrönd olyan sallangjait, mint kerekek, csatok, fogantyú... Ja, a négy centi vastag gépi fóliázás alatt.
Reklamációs fényképes e-mailemre a Wicces Csapat azt válaszolta: Oszt' van-e a reptéren felvett jegyzőkönyv..? Hát nincs, mivel a vastag fóliát itthon operáljuk le róla késsel. Mé' nem a reptéren..? Azér, b'meg, mert a reptéren - ugye - nem lehet nálam kés, olló, mert nem vihetem fel a fedélzetre. Bent a bőröndben..? B'szodbéla, a fólia ALATT??? Hagyjuk, így spóroltak meg rajtunk pár bőrönd árát.
Majd mi történt..? Semmi. Ott álltunk vagy húsz percig a levegőtlen csőben, mely egyre melegebb és levegőtlenebb lett.
Végül megnyíltak a kapuk, és beszállhattunk - a buszba. Az pedig kivitt minket a géphez. Végre.
Felszálltunk.
Nem, ne rohanjunk, először csak mi a repülőgépre. S miután mindenki bekászálódott, és a gép úgy 90%-ban megtelt, akkor toltak ki minket a taxiútvonalra, s gépünk szépen halkan duruzsolva gurult a futópálya végéig.
Itt a duruzsolás előbb sivításba, majd dübörgésbe ment át - és az A321-es orrát befúrva a sötét éjszakába, nekivágott a nem túl nagy távolságnak.
Az út maga unalmas is lehetett volna, hiszen a néha fel-fel bukkanó, parfümöt, karórát, néha ételt-italt kínálgató stewardessek aktivitásán kívül csak egy utastárs fűszerezte utunkat. A bárisnya az előttem lévő ülésen ült, és mobiltelefonját kezében tartva hangosan vinnyogtatva nézett rajta valami sorozatot, alájátszott röhögéssel. Amikor a bal kezében fogta a telefonját, akkor távol tartotta és nem zavart, de amikor átvette a jobba, akkor a két ülés között jött az Áldás. Márpedig váltogatta a kezeit, miközben a szabadon maradt kezével Arany Háromszögeket írt le, szigorúan tartva a sorrendet: Hajhagymák vakarászása, kis orrtúrás, és körömrágás. Aztán csere! OMG, biztos mindenkinek vannak fura szokásai, de... :D
De végül, mint minden légi út, így vagy úgy véget ér (szemben a tengeralattjáró-küldetésekkel, amik közül nem egy még száz év után is a tenger alatt tartózkodik...), mi is
Leszálltunk
ám ezúttal fordított sorrendben: először az Airbus tette le magát a betonra, majd mi battyogtunk a betonon a reptéri busz felé.
Az én kedvesem meg nem rohant, pedig még taxit is kell fogni, meg venni is kell ezt-azt...
A reptéri vámellenőrzés előtt egy közös fotó, s közben mi kerültünk a sor végére.
- Még mosdóba is be kell mennem - mondta ő.
- Itt van egy - mutattam a mozgássérülteknek fenntartott mosdóra, de inkább mentünk tovább.
Az útlevélellenőrzés után megindultunk a vámkapu és a kijárat felé. Megint én mentem elöl.
Átlépve a kinyíló kapun, mindjárt a Taxi feliratot kezdtem keresni.
Ekkor veregették meg a vállamat.
Odanézek. Senki.
Visszanézek.
Denis!
Régi barátunk! Ölelés, üdvözlés...
- Hát te? Nem Athénban vagy?
- Ott voltam, de most érkeztünk mi is vissza.
Mint megtudtam, ez is meg volt szervezve gondosan. Teri tudta előre, Denis gépe 15 perccel előttünk szállt le - a másik terminálon, és idő kellett, hogy átérjen.
- Autóval beviszlek titeket a városba, és ha van kedvetek, még most be is tudnánk menni valahova beszélgetni.
Este - inkább éjfél - volt, amikor a reptér bejáratánál járó motorral álló autója felé vettük az irányt.
A kocsiból kiszálló csinos ifjú hölgyet eddig csak az Arckönyven láttuk, fényképen. Most bemutatta nekünk.
- Filiz - mutatkozott be.
Az éjjel soha nem érhet véget
Bizony nem, barátunk autójával pillanatok alatt a belvárosban jártunk a korábbról általunk már jól ismert Szerdika térről nyíló egyik utcában parkoltunk le. Filiz mosolygott, amikor mondtam neki, hogy a szálloda eszerint a következő utcában jobbra lesz. Hiába, na Bulgária nyitott könyv számunkra.
Ott is volt.
A portás fiú, ugyanaz, mint másfél éve, eléggé nehezen találta meg a foglalásunkat a rendszerben, talán, mert egy csoport névsorában kereste a nevünket. Végül azonban megoldódott a rejtély, és a kulcs a kezünkbe került.
- Vigyétek fel a csomagokat, mi megvárunk - mondta Denis, majd egy kis csomagot adott nekünk.
- Egy kis ajándék... Lehet, elfelejtettem, hogy nincs feladott poggyászotok - nevetett.
Fenn a szobában kibontottuk.
B**dmeg, Denis..! - csúszott ki Teri száján.
A csomagban egy szép, pisztoly formájú üvegbe töltött konyak volt. Ez nagyon jó ajándék, de...
- Hát, ezt haza nem vihetjük - a reptéri szabályok miatt.
- Hát, majd megisszuk! - találtam ki a tutit, aminek később neki is álltunk.
Mi hasonló ajándékot vittünk neki, házi "termést", egy deciliteres, "röpképes" üvegekbe csomagolva.
A Vitosha utcában
Éjjel-nappal nagy a forgalom, s mi most, lássuk be, épp az éjszakai forgalom részét képeztük.
Beültünk hát egy kávézóba, ahol épp most viszonylag kevés kávét fogyasztottunk, ehelyett mi például sört kértünk.
- Shumensko-t, csapoltat - mondtam a pincérnőnek, aki rövidesen hozta is a hosszú út porát leöblíteni rendelt italt.
Bolgár barátaink limonádét kértek.
- Filiz reggel megy dolgozni - mondta Denis - én meg... Én meg délelőtt jövök vissza a reptérre, és megyek tovább. Dubajba, délben. Onnan meg a nővéremmel - ivott bele a limonádéjába - utazunk tovább.
- Hová..?
- Sidney-be... - mondta.
Na igen, akinek a tesója légiutas-kísérő, nem is akárhol, az bizony hozzájut ilyen repjegyekhez... - gondoltam akkor - és most is - némi irigységgel.
Az este mondhatni hosszúra nyúlt jó társaságban, kellemes beszélgetéssel.
Végül fél háromra járt, amikor búcsúzni kezdtünk.
Öreg-e egy ötven éves?
- teszem fel időnként a kérdést. A szállásunk felé sétálva néztem a kirakatokat, és... A zippzáras férfiöltönyt nézve úgy éreztem, köszönöm, valamiről én biztosan lemaradtam...
Hajnali ügyeskedés
A legtöbb ember hajnalban hazatér és lefekszik - mi még nem, elvégre születésnap van. Vagy volt. Vagy lesz. Természetesen az éjjel-nappali üzletben vettünk Bizonyos Tárgyakat.
Na jó, azok a Bizonyos Tárgyak jórészt ehető-iható dolgokkal voltak tele, de miután felértünk a szobába, és kitöltöttük a Shumensko sört a poharunkba, jött a Nagy Ötlet:
- Ezt még ki kellene bontanunk... - nézegette Teri a Denistől kapott üveget. Hiszen teli nem vihetjük haza, ha pedig el akarjuk fogyasztani, legjobb most nekiállni.
Ez bölcs gondolat volt, én pedig azonnal felajánlottam segítségemet.
Az üveg szájáról a viasz burkolatot könnyű volt eltávolítani. Azon belül azonban egy parafa dugó volt.
- Lemegyek, és kérek a recepcióstól - álltam fel.
- Gondolod, hogy van neki..?
- Viccelsz, egy bolgárnál tuti, hogy lesz...
Azonban alighogy kiléptem az ajtón, kedves nejem utánam szólt:
- Már nem kell!
Kijött a dugó.
Nagyszerű, viszont a palackot formája miatt felbontás után letenni nem lehetett. Illetve le lehetett, de akkor kifolyik a nedű.
- Töltsük át az ásványvizes flakonba!
- Ha belefér...
- Ami nem fér bele, megisszuk! - döntöttük el.
Végül belefért, alig három deci volt a nagy üveg tartalma.
- Na a dizájn a mennyiség ellen - vigyorogtam.
De végül, csak hogy tudjuk, mi vár ránk a reggeli fogmosásnál - természetesen esti fogmosást is tartottunk egy-egy kortyot húzva immáron a flakonba zárt szellemből.
Jó volt, jó volt, de a Slanchev Brjag akkor is ízletesebb - különösen a nyári napfényben egy tengerparti erkélyen....
De azt e sorok írása után 91 nappal fogjuk tudni kipróbálni legközelebb...
Azt viszont tudtuk, hogy Szófiába jó helyre érkeztünk - és hogy az utazás csak most kezdődik!
(Folytatjuk)