2018.05.01. – második rész

Isztambul - szeretem

Újra itt vagyunk hát,

hogy felidézzük első, legelső isztambuli napunk történetét. Később szerencsénkre még nagyon sok fogja követni. Mármint nap, felidézést nem biztos, bár az is valószínű.
   Néztük hát a turisták színes forgatagát, bár a képen az a jelenet látszik, nem a színesen forgás. Néztük hát, ahogy állnak sorban türelmesen, belépésre várva. Majd pedig csevegve, beszélgetve lépnek ki a kijáraton.

Kávénk elfogyasztása után végre

 – hét év alatt elzsibbadt tagokkal, kiürült koffeinadagokkal ugyebár - elindultunk megnézni, hogy tulajdonképpen mi ez a látványosság, ami ekkora érdeklődésre tart számot. Azért kitalálnunk nem volt nehéz, hiszen nagy betűkkel ki volt írva, hogy Bazilika Ciszterna. Ahhoz sem kellett túl nagy történelmi ismeret, hogy tudjuk, hogy az ókori római víz alatti víztározó rendszer bejáratát látjuk.
Érdekesség, hogy ekkor és itt egy sima bejáratot látunk, mára egy komplett látogatóközpont épült ki itt - de ekkor ez még nem volt, "a békaemberek csak később jönnek". 
   Abban azonban biztosak voltunk, hogy hamarosan betérünk ide, és megnézzük mi is a Ciszternát. 

Mindenesetre a mai napon úgy voltunk, mint az egyszeri

gyerek, aki kulcsot kap az édességbolthoz

   Szebbnél szebb helyek, történelemből, könyvekből, filmekből ismert épületek vonzották a tekintetet és minket magunkat is. Én legszívesebben szaladtam volna… De nem, NEM MA!

   Ma nem ez a cél, ma a környékünk felderítése a cél. Hogy megtudjuk, pontosan hol vagyunk. Mihez, hogyan jutunk el.
   Pihenésünket követően folytattuk hát utunkat. A Sultanahmet tér után utunkat nyugat felé fordítottuk, és elindultunk a következő látványosság felé a nagy piac irányába.  A korábban távolról látott és általam a mai napig a legszebbnek gondolt isztambuli mecset tövébe érkeztünk.

Nuruosmaniye Dzsámi

   Szépségét több tulajdonsága adja: ott áll viszonylag magányosan alacsonyabb épületektől távol, méltóságteljesen egyszerű, könnyed geometriával fürdeti magát a napfényben. Elegáns szürkés márvány burkolatával hirdetve a mérnöki tudományok, művészet, és kinek-kinek meggyőződése szerint nevezett Isten dicsőségét.
   A Nuruosmaniye mecset Mimar Szinán mesternek, a nyolc szultán alatt szolgált egykori janicsár katona és mérnöknek remekműve – bonyolult ívek és elemek helyett gyakorlatilag egy oszlopok és keresztgerendák alkotta szabályos kocka, melyek boltívekkel megerősítve hordozzák a rájuk épített kupola súlyát. Annyira egyszerű és mégis csodálatos… A lélegzetelállító forma mellett színes üvegablakok engedik be a fényt. A belseje az épület külsőhöz méltóan visszafogott szürke és kék színeivel világos és barátságos belsőt kínálnak a betérőnek – legyen az hívő, világi látogató, vagy a környékben sétáló szelíd macska. 

   Folytassuk hát utunkat ott, ahol szinte minden magyar turista biztosan tiszteletét teszi: A Nagy Bazárban.

A Bazár – ami nem tömeg-iszonyosoknak való

A Bazár – ahová nem (nem-nem!) vásárolni járunk. Mi legalábbis biztosan nem. Mielőtt ugyanis belevetnénk magunkat a shoppingolásba, két dologgal feltétlenül tisztában kell lennünk, és ha az egyik nincs meg, akkor jobb nem belevágni:
   Az egyik az alkudozás tudománya. Mert az tudomány, ami tanulható, egyes kultúrákban egyenesen kötelező.
   A másik – a normál árak ismerete. Mielőtt „jó vételként” lecsapnánk egy „lealkudott árú” „főnyereményre”, jobb, ha felderítjük, ugyanaz mennyit kóstál két utcával arrébb egy szabott árakkal dolgozó boltban. Nem kicsit kellemetlen tíz perc után szembesülni azzal, ocsúra szórtuk líráinkat, eurójainkat…

Ámulva kereszteztük hát eme középkori plázát, melynek a mérete sokkal nyomasztóbb, mint a képeken látható. Gyakorlatilag egy labirintus, végeláthatatlannak tűnő utcákkal, nyüzsgő embertömeggel, árusokkal és szolgáltatókkal város a városban.

Még jövünk ide – és igen, alkudni is fogunk…
Ám a piacról kiérve észak, az

Aranyszarv-öböl felé

haladtunk tovább, és bizony, úgy éreztem, hogy fogy a levegő körülöttünk, egyre több ember kezd bezsúfolódni egyre szűkebb helyre – és még fentebb azt írtam naivan, hogy tömegiszony a Bazárban…
   Itt értettem meg azt az egyszerű dolgot, hogy a Bazár csak a kirakat sznoboknak – az igazi üzletek itt köttetnek! Ugyanazok az áruk, szemmel láthatóan, füllel hallhatóan barátibb árakon. Hallhatóan? Igen, aki járt már ott, tudja: az alkudozás bábeli zűrzavarban folyik, és az árusok akkor is megszólalnak magyarul, ha csak sejtik, hogy a Kárpátok gyűrűjéből érkezett vagy.

   Átverekedtük hát magunkat a mindent IS áruló, illatos étkeket kínáló, éppen nagy lendülettel siető, gyerekeket türelmesen kísérő, vagy épp a forgatagban andalgó emberek káoszán – és akkor odaértünk.

Nem, még nem voltunk „ott”, de megláttuk, amikor az utca már határozottan lejtett az Aranyszarv felé. Ki ne látta volna, aki csak látott három képet Konstantinápolyról - avagy Isztambulról - a Város egyik legikonikusabb épületét.

A Torony

A Galata-torony, melyet még az Oszmán hódítás előtt építettek genovai kereskedők építették újjá – 750 évvel ezelőtt, hogy aztán 1875-től kilencven évig ismét használhatatlan legyen.
Mára – talán szebb, mint valaha. Érdekesség, hogy Hezárfen Ahmet Cselebi a toronyból hajtotta végre a világ egyik első ereszkedő vitorlázó siklását az 1600-as években.

   Ezúttal a Galata hídig sétáltunk el, csak hogy ez is beleférjen a

„felderítés, nem landolás”

 kategóriába, mint valami Apollo-10 küldetés. Ma még legalábbis.

A látvány azonban lenyűgözött – az Öböl, melyben a Márvány-tenger vize hullámzik lágyan, egy kikötő-komplexumot rejt egymással szemben Eminönü és Karaköy kikötőivel, a híddal, mely a tengerszintig leér, és az alsó szinten kényelmes és látványos éttermek hívogatják a vendégeket, halételekkel és „akciós” sör- és párlat-ajánlatokkal csábítva.

   De az igazi döbbenet, számomra legalábbis, szemközt, a Boszporusz ázsiai oldalán várt – és szó szerint, mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb ott a helyem. Épült ugyanis a modernség és a hagyomány: egy hatalmas televízió- vagy kilátótorony beállványozott sziluettje és egy hatalmas, klasszikus mecset hat büszke minarettel, szintén láthatóan építés alatt.

Ennyi látvány első napra

– érezhetően megterhelte fejem processzorát.
   Ideje hát visszaindulni szállásunkra, hiszen fontos teendőnk van még ma.

   Aki követe, követi írásaimat, tudhatja, hogy a nap fénypontja derék magyar utazóként – a vacsora.   Szállásunkat jó szokásunk szerint csak reggelivel kértük, részint éhesek voltunk, részint pedig így a saját örömünkre kerestünk helyet, ahová betérhettünk – s ha már ettünk, egy pohár ital is jól esett. Ennek elköltéséhez a Kumkapi negyed Ege nevű helyét választottuk, s hogy jól választottunk-e, nem tudom, de hogy később is majd’ minden isztambuli utunkon betérünk, az biztos – a sorok leírásáig legutóbb 2025 őszén is…

Ezzel véget is érhetne a nap

 – hanem volt a dologban még egy fordulat.
   Szállásunkon, mely az éttermekkel teli negyed szélén állt, jó kilátást nyílott a városra és az öbölre. Kissé távolabb még este is nagy fény szűrődött ki lakóházaknak kinéző keskeny sokemeletes házakból
 - Te, nézd csak – szólalt meg Teri. – Ezek mit csinálnak ott? Ezek gyárak, oda nézz! Ott valamit gyártanak!

Nos, igen, amit akkor még nem tudtunk – a környéken szorgos kezek varrták, varrják a piacokra kerülő portékát. És hogy milyen üzleti élet folyik ott, ezután fogom elmesélni azoknak, akik követik az újraindított folyamot.

(Folytatjuk)